Valósággá vált csoda

Ahogy leszállt a gép és ők ketten kiléptek a reptérről, szemben hatalmas, fémből készült rénszarvasok fogadták, a fenyők között pedig sárga, lila és kék sátrak világítottak, hegyesek és otthonosak. „Ez is a Télapó birodalma” – mondták a kisfiúnak, és bombabiztosnak hitt meggyőződése észrevétlenül foszladozni kezdett. Már az erdők látványa is más volt, mint amiket eddig látott: a nap itt sosem süt pont felülről, ettől a tárgyak mindig árnyékot vetnek és a színek valami varázslatos kékbe vonják a házakat, a fákat és – ezt ő is furcsának találta – a levegőt. Hideg volt, de valahogy mégsem annyira, mint ahogyan azt várta. Otthon már nagyon fázott volna, és biztosan haza akar menni, de ez a hideg csak a bőrét csípte, nem mászott be a ruhája alá, hiszen száraz volt és ettől sokkal barátságosabb. „Hey” – köszöntötték egymást az emberek, amikor találkoztak, „Hey hey” – mondták, amikor elbúcsúztak és ez olyan egyszerű volt és olyan kedves, hogy onnantól kezdve a kisfiú is így köszönt mindenkinek.
A varázslat reggel folytatódott, amikor a Télapó nevét viselő szálloda portájánál egy valódi manó várt rá, hegyes fülekkel, hegyes orral, furcsa, bő ruhában – ahogy később megtudta, erre azért van szükség, hogy a nagy hidegben alá tudjanak bújni az állatok, na meg azért is, mert Télapóné süteményei annyira finomak… –, szóval ott állt a manó kedvesen, mosolygósan. „Elfina vagyok” – nyújtotta a kezét, és a kisfiú hitetlenkedve nézett körbe: Elfinán egyedül ő lepődött meg. Úgy látszik, egy pukedliző manó itt mindennapos jelenség…
Ahogy Elfina autójában ült, és a csacsogó manót hallgatta, igyekezett befogadni a nem szűnő varázslatot: az egyre keskenyedő utat, ami egyre mágikusabb helyekre vitte, az utat követő, befagyott patakokat, kicsit távolabb a kristálytiszta tavat, a fehér, deres fákat, ezeket a nyúlánk, kecses fenyőket, amilyeneket eddig csak mesekönyvekben látott vagy talán ott sem. Messzire nyúltak az erdők, mintha soha nem akartak volna véget érni. A kisfiú nem tudta, hogy ameddig ellát, sőt még jóval azon túl is, az még mindig a város. Ilyen hatalmas város nincs is azokban az országokban, amiket már látott, sőt azokban sem sok, amiket még nem.
Ez a 8000 négyzetkilométer mind idetartozik, folyókkal, erdőkkel, fenyvesekkel és csak nagyon kevés emberrel, talán ha 60 ezerrel. Mindenkire bőven jut természet, bőven jut víz és fenyő, ám az itteniek mégis minden kivágott fa helyére kettőt ültetnek. Hogy könnyebb legyen majd az élet a kisfiúnak, ha megnő, meg azoknak is, akik még csak ezután fognak megszületni. Itt nemcsak az emberek, de a fák is hosszú távra terveznek: a fenyők 80 éven keresztül nőnek, a hosszú idő alatt pedig kemények, ellenállók lesznek. A belőlük épült házak több száz évig is állnak, hacsak nem jön a háború, és nem égetik fel őket, mint ahogy itt is történt 60 évvel ezelőtt. Ezért kellett az egész várost újraépíteni, mert szinte semmi nem maradt meg belőle.
Persze a kisfiú mit sem tudott a háborúról, de ha tudott volna sem gondol rá, csak kerekre nyílt szemekkel kanyargott az úttal, és csodálkozva érezte, hogy a felnőtteket mellette ugyanúgy elvarázsolja a hely, mint őt magát. Végre elérték a házat, ahova igyekeztek és hirtelen értelme lett annak a sornak, hogy „az erdő rejtekén”, amit valamelyik énekben tanult. Amikor benyitottak az ajtón – ami persze nem nyílt magától, hiába volt a zárban óriási kulcs, csak varázsszóra, még szerencse, hogy a kisfiú segített a manóknak –, az Meseország volt a javából. Persze látott már ilyet, könyvben meg tévében, de most ő maga volt a könyvben, ő maga lépett be a mesébe és úgy érezte, hogy ilyen valódi kisfiúkkal sose történhet meg. És nemcsak megélhette, de írhatta is a mesét, hiszen a jóságmérő mutatója az ő jó gondolataitól szökött fel és a manóérzékelő az ő érintésétől lendült ki. Nála is magasabb könyvek, titkos ajtók, a pincében serénykedő manók és mindenhol az Ő nyoma, az Ő széke, az Ő postaládája, akinek tehát mégis csak lennie kell valahol, ha ilyen csodák kísérik.
Aztán elbúcsúzott a manóktól, de a varázslatnak csak nem akart vége szakadni, hiszen nemcsak a dolgokban volt benne, de ott volt a történetekben is, például amiket Janne mesélt, aki rénszarvasokat tartott. Janne megmutatta a sátrat, amiben azok a régiek laktak, akik vándoroltak az állataikkal meg a faházat, amiket hosszabb időre építettek azok, akik maradtak. Középen tűz – „központi fűtés” – kacsintott Janne, a tetőn lyuk, hogy kiszaladjon a füst, körben pedig kényelmes ülőhelyek, fekhelyek, egyik oldalon a nőknek, a másikon a férfiaknak. Megmutatta a hosszú lábon álló fadobozt is, amiről mindenki azt hitte, hogy madáretető, de ételtároló volt – „hűtőszekrény” – mondta Janne, ahol még az enyhébb időben is friss marad az étel. De Janne sámán is volt, aki – mint minden lapp – tudta, hogy az emberek második életükben rénszarvasok lesznek, és aki igazán szerencsés, az mindjárt házi rénszarvas, mert annak csak enni kell és aludni. És Janne ismerte a titkot, hogy hogyan lehet valakiből házi rénszarvas a következő életében. De Janne a fák és növények titkát is ismerte, a gyógyításét, és tudta azt is, hogyan kell olyan feleséget választani, aki a világ legfinomabb …-ét süti, és forró tea mellé kínálja a kis faház kandallója mellett.
A kisfiú még sose látott rénszarvast és meglepődött, hogy milyen kicsi. Némelyik akkora volt, mint ő maga, nem csoda, gondolta, hogy még a torkos borz is elbánik velük. A rénszarvas – kis mérete ellenére – mégis ott van mindenütt: belőle készülnek a pisze orrú cipők, a finom ételek, a meleg kabátok, sőt még az Arktikum puha székei is. A kisfiú nem szeretett volna rénszarvas lenni, különösen amikor azt hallotta, hogy milyen butácskák: négy évig is eltart, mire egy rénszarvas megtanulja, hogy hogyan kell húzni a szánt, pedig az aztán nem egy bonyolult mesterség. Viszont ha egyszer megtanulta, akkor arany élete lesz: nem fenyegeti a pörkölt-, székhuzat- vagy cipősors, hiszen kinek lenne kedve megint elölről kezdeni az oktatást egy másik szarvassal?
A kisfiú azt is megtudta, hogy a varázslat a fényt is eléri, a napot, ami november végétől kezdve csak alig emelkedik a fák koronái fölé. Ötvenkét napon keresztül van elvarázsolva a nap, de még sincs teljes sötétség, hiszen ilyenkor lentről világít a hó, ami már vastagon borítja a földet. Aztán visszajön a nap, és mire eljön a május, úgy odaszokik, hogy ott is marad: heteken-hónapokon keresztül nem nyugszik le. Az éjféli nap, ami máshol bonyolult metafóra, itt mindennapos valóság lesz. Vagy ott van a másik csoda, az északi fény. A kisfiú még sose hallott az aurora borealis-ról és hamar elunta, amikor magyarázni kezdték neki, hogy hogyan hatolnak be a Föld északi sarkánál a protonok és az elektronok a légkörbe, hogy megalkossák ezt a csodálatos jelenséget. De ez nem is volt fontos: ő tudta, hogy a meséknek van igazuk és azokat a különös fényeket ott fönt az égen a sarki róka festi fel a farkával. Persze igazi sarki fényt nem látott, hiszen ahhoz éjszaka kellett volna kimennie mondjuk a folyóhoz, és ehhez ő még kicsi volt, de mikor az Arktikumban a fekete párnák között feküdt, és nézte a mesterségesen előállított csodát, mindent látott és mindent megértett. Felismerte a medvét, a rókát és persze a labdát, amiket a színes fények rajzoltak, hamarabb felismerte őket, mint a felnőttek; naná, a labda az ő szakterülete.
Háromkor volt találkájuk a Télapóval, és nagyon lassan telt az idő. Pedig megnézték azt a nagy, fehér csíkot, amiről azt mondták neki, hogy ez az Északi sarkkör – nagy dolog, Janne farmján is látta már és ott sokkal jobb volt –, karácsonyi lapot küldött nagymamáéknak a Télapó postahivatalából, amit éppen Karácsonykor fognak megkapni, rajta az Északi sarkkör bélyegzőjével, megnézte a kiállítást, hogy melyik országban hogy ünneplik a Karácsonyt, és látta a nyírfakéreg-álarcos szörnyeket, akik még a Télapó előtt voltak – hát ezt kihagyhatta volna, aznap este még sokáig kísértették. Szóval volt ott minden, mégis vánszorgott az idő egészen addig, míg végre be nem léptek az ajtón, ami mögött a Legnagyobb Titok  rejtőzött.
A kisfiú ment elől, bár recsegett a talpa alatt a jég és ijesztően vert a hatalmas ingaóra, amivel egyetlen éjszakára meg tudják állítani az időt, de azért ment, mert félni sem ért rá és már nem is válaszolt senkinek, mert meg sem hallotta, ha szóltak hozzá. Belépett az ajtón és a nagy karosszékben, a szoba közepén ott ült Ő, és tényleg olyan volt a szemüvege, mint a könyvekben és a szakálla, amiben a leginkább kételkedett, szóval a szakálla is igazi volt, oda volt nőve az állára, a kisfiú pontosan megfigyelte, mert ez volt a bizonyíték. Valódi, négyszáz éves szakáll volt. A Mikulás átölelte a kisfiú vállát és megkérdezte, hogy segít-e majd neki a dolgaiban, a kisfiú pedig bólintott, hiszen már a jóságmérőt is meg tudta mozdítani hevesen dobogó szívével.
Kifelé menet, amikor a felnőttek a fényképet nézegették, amin ő volt meg a Télapó, szinte oda se nézett. Nyugodtan mosolygott, hiszen ő már tudta a titkot, hogy igen, hogy igenis létezik, hogy ezen a földön, a varázslatok földjén, sok minden lehetséges, amiben máshol nem hisznek. Talán mert itt képesek egyszerre sokan sok jót gondolni...

Másnap, amikor a repülőgép a Varázsföld fölé emelkedett, kinézett az ablakon, „hey hey”, mondta, és biztos volt benne, hogy mindenki hallotta, akinek üzent.