Barack Obama a kapuk előtt

Néhány napig még a beiktatás lesz a téma. Az emberek felidézik az ünnepségeket, a bálokat, az Egyesült Államok első fekete bőrű elnökének szavait. Máris elhíresült a fotó: Barack Obama a Lincoln emlékmű előtt áll, azon a helyen, ahol csaknem negyvenhat éve Martin Luther King mondta el híres beszédét az ő álmáról. Amerika, túlzás nélkül állítható, megilletődött: ritkán megélhető, ha egy álom a maga teljességében valóra válik, méghozzá nemzeti, közösségi szinten.

A beiktatási ceremónia üres formaságnak tűnik, amely begyakorolt forgatókönyv szerint zajlik – mégsem az. Az elnök nem néhány, kiválasztott ember előtt, zárt térben teszi le az alig két és fél soros esküt, hanem szó szerint a nemzetnek. Százezrek gyűlnek össze, hogy hallják az elnök esküjét, s ez nem azonos azzal, amit ma már a televíziós kamerák élőben közvetítenek. Az elnöki eskü csak a televíziókban megismételhető.

Az Egyesült Államokban a jelképek nem lebecsülendőek. Barack Obama, még a beiktatás előtt, a Lincoln emlékmű előtt fogalmazta így mondandójában: egyek vagyunk. Ez a kifejezés az Egyesült Államok nagy pecsétjében a sas csőrében lévő szalagon lévő üzenet ismeretében értelmezhető: E pluribus unum – sokból egy. A sas és a jelszó ott van egy másik amerikai jelképen, az egydollároson is. Valaha az üzenet azt jelképezte, hogy az amerikai államok összefogtak és együtt alkották az Egyesült Államokat, amelyek ugyan „sokan vannak”,  külön-külön függetlenek, de egységet alkotnak. Kedd óta a jelszó, egy fekete bőrű elnökkel Amerika élén, új értelmet nyert.

Jönnek a statisztikák: Barack Obama az Egyesült Államok 44. elnöke, a beiktatási ceremónia pedig az 56. a maga nemében, hiszen az elnökök dupláztak is, Franklin Delano Roosevelt pedig triplázott. Kegyes időszak ez a régi és az új elnök számára is: George W. Bush hibáit és érdemeit már jótékony ködbe burkolja a múlt, az új elnököt pedig a remény övezi. Európában, a klasszikus elnökök és kormányok honában kevesen mérik fel, hogy az amerikai elnök egyben a végrehajtó hatalom ura, a kormány feje, a hadsereg főparancsnoka – egyszóval a legfelső hatalom, akitől még a legfelső bíróság, az alkotmánybíróság összetétele is függ. S ha pedig hívei vannak többségben a törvényhozásban – fékek és ellensúlyok ide vagy oda  –, akkor ország-világ ügyeiről „egy személyben” dönt. De ha a fékek és ellensúlyok mérlege megbomlik, akkor még az elnöknek is mennie kell.

Barack Obama azt ígérte, hogy minden egyes nap a nép hangját viszi el az Ovális irodába, amikor csak belép elnöki dolgozószobájába. „Egy nemzetként, egy népként haladhatunk előre, Amerika megújulásának ünnepe kezdődik”. Ez itt Európában populista szólamnak tűnik, de Amerikában még mindig nem az: az emberek hisznek az alapító atyák üzenetében, amit Obama is megismételt: bármit el lehet érni Amerikában, és azok, aki szeretik az országot, képesek megváltoztatni is. Az biztos, hogy ehhez talán évek kellenek, és minden nem sikerülhet.

S mai valóságos látomás: az Egyesült Államoknak új elnöke van, az Ovális Irodában egy fekete bőrű ember ül a Fehér Ház golyóálló ablakai mögött; patinás épület folyosóin kislányok rohangásznak; az ország első hölgye pedig amerikai divatot diktál.