Kígyófogó ember

Pesten ugyan van egy-kettő, de rendkívül elfoglaltak. Ide csak hetek múlva érnének, addig meg nem állhat a munka. Egy környékbeli segédmunkás oldotta meg végül a gondot. Tud ő Nagyecseden egy embert, aki összefogdossa a viperákat.

A kígyófogó ember meg is érkezett hamarosan, és szép komótosan húsz-harminc méterrel odébb tessékelte a veszettül tekergő állatokat. A gázosok elborzadva nézték a sziszegő kígyókat, s felkészültek a legrosszabbra. Mert olyan nincs, hogy valamelyik meg ne marja ezt az embert! De nem marta, és fél évvel később Somlai Tibor, a kígyász csak mosolyog a gázosok körében mindmáig babonás félelemmel emlegetett nyári történeten.

– Oda kell figyelni, semmi több – mondja már-már szabadkozva, de azért hozzátesz még egy tanulságos gondolatot. – Több ezer kígyó megfogása után állíthatom, hogy akit megharaptak, megérdemli. Mert nagyképű volt, lebecsülte az állatot. Pedig azt tisztelni kell.

Egy hatalmas, majd három méteres kaktusz árnyékában állunk, és bármerre nézünk, mindenütt virágzó növények, délszaki bokrok, virágok. A nagyecsedi füvészkert és vadállatmenhely kaktuszházában vagyunk, ahonnan kilépve szabályosan mellbe vág bennünket a hideg. Keleti szél fúj, a híres, egykorvolt Ecsedi-láp felől. Amiből persze semmi se maradt mára, néhány megszállott természetvédő mostanában próbálkozik egy kis darabjának a feltámasztásával. Köztük van Somlai Tibor is, pedig ő nem is ecsedi. Nyíregyházán nőtt fel, a pedagógus felesége révén került el Szatmárba jó negyedszázada. Ott ragadt - és most már nem is akar onnan elmenni.

Minek is menne? Hiszen barátaival a semmiből felépített egy valóságos kis csodát. Az általános iskola hátsó udvara tíz éve még olyan volt, mint a legtöbb iskolai hátsó udvar. Lepukkant kiegészítő épületek, salakdombok, most meg pompás bemutatótermek, tavak, ketrecek. Az egyik helyen a homoki gyepek jellegzetes növényei, a másik helyen lustán nyújtózkodó kígyók, teknősök, élelmet kereső vadkacsák, köztük szép, sudár fák, az ember alig hiszi, hogy épp csak elmúltak tízévesek.

– Érzi a fa is, ha szeretik – sétálunk a Kárpát-medence jellegzetes növényeit őrző füvészkertben. – Az volt a célunk, hogy közelebb hozzuk a természetet az emberekhez. Sokan óvtak bennünket, hiszen pénzünk nem volt. De valami hihetetlen összefogásnak lehettünk tanúi, amikor elkezdtük a munkát. És a lelkesedés ma is tart. De az eredménye is megvan. Az idén is több mint háromezer-ötszáz látogatónk volt, s bizton állíthatom, aki itt egyszer megfordult, másképp nézi attól kezdve az állatokat.

Somlai Tibor alapvetően kígyókkal, hüllőkkel, kétéltűekkel foglalkozó szakember, de ma már, különösen a vadállatmenhely megépítése óta, kiválóan ismer emlőst, madarat egyaránt. És persze szereti is őket - néha talán túlontúl is. De hát lehet nem szeretni mondjuk az ormányos- és a mosómedvéket, akiket egyszerűen megunt a régi gazdájuk, vagy a nyesteket, amikor a múltkor egyszerre hármat is felnevelt belőlük. Három, árván maradt testvért, akik olyan kicsik és gyámoltalanok voltak, hogy egymás fülét szopták. Vagy azt a vadászhéját, aki a lábszíján lógott egy fáról, s ha nincsenek az ecsediek, már rég halott. De megmentették, és mikor kicsit felerősítették, egyszerűen nem akart szabad lenni. S mikor mégiscsak a szabadság mellett döntött, akkor se akarta elhagyni a gyógyító helyet, annak környékét. Igaz, ragaszkodásának volt egy másik oka is: a szomszédos futballpályán lakó baglyok. Őket kergette folyton, végül szegény baglyok már a földön aludtak, hogy elkerülje őket a héja.

– Vagy lehet nem szeretni őt? – állunk meg a hüllőház egyik ketrece előtt. Hideg tekintetű varánusz néz velünk farkasszemet. Nem nagy, olyan másfél méteres, annak is fele farok, ám házigazdánk nem hagyja, hogy legyintgessünk. - Három ember kell ahhoz, hogy betegyük mondjuk egy zsákba. Iszonyatosan erős, de hatalmas nagy kópé is egyben. Gyakran szabályosan játszik az emberrel. Úgy tesz, mintha rárontana, aztán szélesen vigyorog a rémületén. Nem gyönyörű? – nézi a hideg szemű állatot, aztán felénk fordul. – Hát nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy egy csepp vízben több csoda van, mint amit az ember ezer év alatt létrehozni képes?