Lesz-e győztese a válságnak?

– Azért olyanra senki sem emlékszik, hogy egy-két hónap alatt akkora válság kerekedjék a világon, ami előtt döbbenten állnak közgazdászok, politikusok, pénzemberek. Tényleg ilyen váratlanul szakadt ránk minden?

– Utólag már mindenki okos, de tavaly szeptember végén, október elején minden hozzáértő úgy gondolta, hogy Európát ennek a viharnak legfeljebb az oldalszele fogja érinteni. Azóta minden nap és minden óra újabb és újabb drámát hoz. Obama szerint Amerika léte legnehezebb éve elé néz. A 44. elnök szájából igencsak hangsúlyos egy ilyen kijelentés. Nem véletlenül: az Egyesült Államokban csak tavaly 2,7 millió ember veszítette el a munkahelyét. Németország a múlt héten egész egyszerűen nem kapott pénzt a nemzetközi pénzpiacon. A cseh ipar termelése 18 százalékkal csökkent, Írország két év alatt háromszorosára növelte az ország eladósodottságát. Ma, vagyis az interjú készülésének a napján, hétfő délelőtt bocsátotta ki az Európai Unió a tagországok növekedési előrejelzését, amely szerint mind a 27 tagország teljesítménye csökken, átlagosan 1,7 százalékkal. A pénz mindenütt elfogyott – a világban a pénzforgalom az ősszel egyötödével csökkent –, Anglia ma jelentette be második bankmentő csomagját, mert az első, amúgy százmilliárd fontos segély nem használt. Soroljam még? Bárhova néz az ember a térképen, sokasodó tragédiákat lát.

– Na jó, de nekünk itt a Kárpát-medencében mi közünk van az amerikai bankválsághoz vagy az autóipari csődökhöz?

– Látják: rengeteg. A gazdaságnak épp olyan törvényei vannak, mint a természettudománynak. Ha tetszik, ha nem – hatnak ránk. S úgy tűnik, a folyamatok egyre kiszámíthatatlanabbak és egyre bonyolultabbak lettek a világban. Ne szépítsük a helyzetet! Egy ország pontosan kétféle utat választhat: az egyik a bezárkózás, a másik a nyitás. A bezárkózó országokra legyen példa mondjuk Albánia, amelyet ugyan valószínűleg kevesebb sokk ér a válság miatt, de ugyanakkor soha, semmi jót sem kapott a világtól. A miénk egy nyitott gazdaság, a Magyarországon megtermelt értékek több mint fele külföldön hasznosul. Sokan talán észre sem vették, de hazánk jelentős autópiaci szereplő. Több mint 100 000-en élnek meg abból, hogy beszállítói, munkatársai olyan világmárkáknak, mint az Audi, a Suzuki, az Opel. És tudják: jön a Mercedes is. Az valóban nem tőlünk függ, mennyit rendelnek a mi munkánkból, közvetve hány ember kap megrendelést ezektől az óriásoktól. Mikor megtelepedtek Magyarországon, nagyot lépett előre a gazdaság. Most válság van, ezért viselni kell ennek a hátrányát is. A mi nemzeti jövedelmünknek valamivel több mint 80 százaléka az exportból, vagyis a kivitelből származik. Ezért aztán, ha például Németországban kevesebb autót vásárolnak, nálunk is kevesebb lesz az emberek munkája. És akinek minden fillérjét be kell osztania, az kevesebbet megy majd a falusi cukrászdába, s így – sok áttéttelen keresztül – tönkremehet az autóipar problémáiba a cukrászmester is.

– A politikusok nem szívesen beszélnek arról, hogy az a szociális biztonság, amely vagy 40 éve idehaza megszokottnak tűnt, nagyjából a mindenkori kölcsönökből jött össze, vagyis nem saját erőből, nem az általunk megtermelt forintokból. S tán az is valami magyar sajátosság lehet, hogy mi mindig is meglehetősen nagyvonalúan éltünk, némi fatalizmussal is vegyítve a rózsás jövőképet… Nem kéne végre leszámolni az illúziókkal?

– Nehéz ügy. Némi túlzással: a bankok hagyományosan abból hiteleznek, amit a lakosság megtakarít, bankba tesz. Nos, a magyar lakossági megtakarítás egy százalék körül van, ezzel semmit sem lehet kezdeni. Ez akkor is elképesztően alacsony szám, ha tudjuk, sem azelőtt, sem az elmúlt húsz évben soha nem tartottak lépést a bevételek a kiadásokkal. A most ránk zúduló bajok elleni legfőbb védekezés az lehet, ha megtanuljuk és gyakoroljuk a protestánsok szigorú és következetes gyakorlatát, és addig nyújtózunk, amíg a takarónk ér, és megpróbálunk megélni abból a pénzből, amit mi termelünk, és nem a kölcsönökben reménykedünk. Az a bizonyos, sokat kárhoztatott őszödi beszéd erről akart szólni, meglehet kegyetlen, szenvedélyes, olykor túl indulatos stílusban, de egy valódi szembenézés volt az eddigi gyakorlattal: ez így nem mehet tovább.

– Elnézve ezt a hihetetlen karácsonyi pénzköltést, úgy tűnik, még mindig nem félünk eléggé a válságtól.

– Nem könnyű az emberi szokásokat egyik napról a másikra megváltoztatni, szerintem az engem követő ötödik kormány is még azzal néz majd szembe, hogy a rendszerváltáskor mindannyian úgy gondoltuk, néhány nap, legfeljebb néhány hónap, és mindannyian úgy élünk majd, mint a németek, osztrákok. Aztán, hogy nem ez történt, sőt, még az a meglévő biztonságérzetünk is elolvadt, fájdalom, keserűség, kiábrándultság következett.

– Elérkezett volna a felnőtté válás ideje?

– Valami olyasmi… A kamasz is, amikor elszakad a szülői háztól, eleinte roppant élvezi, hogy az övé minden döntés, övé a szabadság. De az első riasztó jelre, amit nevezhetünk felelősségnek is, rohan haza apához, anyához; a szabadság igen, a felelősség már nem ízlik annyira. A piacgazdaság alapja a verseny. Márpedig az ország nagyobb része nem tud, de nem is akar állandó versenyben élni, ehhez egész egyszerűen nem szoktunk hozzá.

– Talán ennek is köszönhető, hogy véglegesen kettéválni látszik az ország. Vannak vagy hárommillióan, akik tehetősnek számítanak, és maradtak hétmillióan, akik közül sokan a szegénységi küszöb alatt élnek. Mi lesz velük?

– Sajnos elviselhetetlenül sok az alacsony képzettségű, máról holnapra élő ember, aki vagy segélyen él, vagy a szürke- meg a feketegazdaságban keresi a megélhetést. Munkát adni nekik az építőipar, a mezőgazdaság és a vendéglátás tud, nekünk az a dolgunk, hogy ezeket az ágazatokat erősítsük. Ám néha azt tapasztaljuk, hogy például a mezőgazdaságba áramló pénzek sem arra fordítódnak, amire kellene, hanem a szükségesnél nagyobb korszerűsítésekre. Vannak települések, ahol mindenki traktort vesz, ezt úgy mondják, hogy a vonóerő-kapacitás éppen háromszorosa annak, mint amit a falu határában lévő földek nagysága igényelne. Vagy földet vesznek a gazdálkodók, semmint hogy a gazdaságuk ésszerűsítésével, munkahelyek teremtésével foglalkoznának. Sajnos sok negatív tapasztalatra emlékeznek az egykori szövetkezetek tagjai, holott a modern világban csakis a szövetkezéssel lehet eredményeket elérni. Vajon miért jó a dán parasztoknak, hogy két nagy szövetkezetbe tömörülve, saját maguk oldják meg a sertéstenyésztés és -értékesítés valamennyi folyamatát? És miért jó a hollandoknak, hogy legendás virágarzenáljukat, bár kisgazdaságokban termesztik, ám óriás szövetkezetekben értékesítik? Ezek gazdasági szükségszerűségek. Azok fognak fejlődni, vagy egyáltalán megmaradni, akik felismerik ezeket az irányokat.

– Hogyan tovább, Magyarország? Lassan már évek óta rettegünk újabb és újabb adóváltozásoktól, a népszavazás eltörölte az oktatási és egészségügyi reformot, és bár mindenki egyetért a közigazgatás korszerűsítésében, minden változatlan. Készen van-e már a legújabb Gyurcsány-csomag, a válság kikényszeríti-e a fájdalmas reformokat?

– Készülőben van. De senki se várjon egyszeri és azonnali megoldást, kisebb léptekkel haladunk előre. Igyekszünk igazságosabbá tenni az adó- és a szociális rendszert, akinek nincs, annak igyekszünk munkát adni, kevesebb legyen az állam által fizetett ember, csökkenjen a bürokrácia, de úgy, hogy lehetőleg megakadályozzuk közben az ország további eladósodását.

– A költségvetésen újabb kétszázötvenmilliárdos hiány tátong. Ez a lék azonnali befoltozásra vár.

– A kormány teszi a dolgát, és, saját hatáskörben, úrrá lesz napokon belül a hiányon. De számomra nem a költségvetés az elsőrendű, itt az ország jövője a tét. Az, hogy Magyarország hogyan lábal ki a válságból, évtizedekre előre meghatározhatja jövőnket. A legfontosabbnak azt tartom, hogy újra adjunk hitet a magyaroknak: önmagukba vetett hitet. Képesek leszünk-e mindannyian, ki-ki a maga helyén megtalálni azt, amihez legjobban ért, ami a leghasznosabb neki, és a társadalomnak? Igen: ha ezekre a kérdésekre helyes válaszokat adunk, akkor többek leszünk a válság után, mint előtte voltunk.