Könnyezni a vesztesnek is szabad

Az álomdöntő csaknem négy órán át álomjátékot hozott. A döntő, ötödik szettben Federer szinte megmagyarázhatatlanul összeomlott, hibát-hibára halmozva elbukta a meccset (7:5, 3:6, 7:6, 3:6, 6:2).

Aztán amikor a stadion névadójától, az egykori híres bajnoktól, Rod Lavertől átvette a második helyezettnek járó díjat és nyilatkoznia kellett, váratlanul elsírta magát. Képtelen volt folytatni beszédét. Sírt ő már itt egyszer, igaz örömében, győztesként. Ezt látva Nadal rendkívül sportszerűen viselkedett. Bár jócskán lett volna oka akár örömtáncot járni a dobogón, visszafogta magát, átölelte ellenfelét – barátját és példaképét –, s azt mondta: „Ettől még nagy bajnok vagy, Roger!”.

Ha a kegyetlen profi sportvilágban ritkán is látni pityergő vesztest, és sokan talán nem is értik az ilyesfajta érzelemkitöréseket, én sokkal szívesebben nézek ilyen sportembereket, mint a küzdelem hevében egymást lefejelő, szétkönyöklő, összerugdosó (lásd: az ugyanaznapi francia-horvát férfi kézilabda vb-döntőt) gladiátorokat.

Rafael Nadal pedig elmondhatja magáról, hogy immár mindhárom borításon (salakon, füvön, keménypályán) Grand Slam-győztes lett. S ha valaki, talán ő lehet az, aki egy év leforgása alatt mind a négy Grand Slam-torna bajnoki címét begyűjtheti. Megérdemelné...