Magyar–román jóslat

 Először is arra döbbentem rá, hogy már a medvében sem lehet bízni. Ugyanis nem akar rendesen árnyékot vetni a fránya teremtése, csak olyan szórt, foltos homályosságot produkál – s még ő sem tudhatja biztosan, hogy tovább kell-e húznia a lóbőrt, vagy inkább be kell indítania a medvecéget. Persze az is meglehet, hogy tévedek, és valójában a Nappal van probléma, mely olyan furfangos pályájú fotonokat ereget a földre, amelyek az árnyékot hol megmutatják, hol elrejtik. Mindezek miatt meg is untam hamar a medve-, pontosabban árnyéknézést, és kerestem valami egyéb figyelnivalót.

Gyorsan találtam is viszonylag érdekesnek ígérkező eseményt. A tévében figyelni kezdtem a magyar és a román államelnök találkozójáról szóló híreket. De nem láttam sokkal többet, mint egymás mellett szépen elbeszélgető úriembereket. Gondolom, hogy a tolmács hiányosságai miatt tudtak egyetérteni gyökeresen ellentétes kérdésekben az elnökök – legalábbis a bólogatásokból úgy tűnt, mintha egyetértenének. Konkrétan: „Soha nem lesz autonómia Székelyföldön” – mondta Traian Basescu román elnök. Sólyom László magyar államfő nyilatkozott: „Magyarország a székely területi autonómiát lehetségesnek tartja”.

Soha ne mondd, hogy soha – idézhetném egy igencsak elcsépelt mondását Ugró Jenőnek, közismertebb nevén James Bondnak. Mert az idő lassú örvénylésében bizonyosan fel lehet lelni néhány „sohát”, ami mára pördült pontosan száznyolcvan fokot, és „most”, esetleg „mindig” lett belőle. Például néhány évvel ezelőtt, még közlekedési miniszterként a mostani román elnök bőségesen elmagyarázta, miért is nem kell Romániában egy centi autópályát sem építeni...

Elképzeltem, mi lett volna, ha „Holnaptól önállóak a székely megyék!” felkiáltással üdvözli a vendég a vendéglátót. Utána már biztosan nem röpülhetne be többé a román légtérbe, s meglehet, a végzet máshol is villámgyorsan utolérné. Tette tehát mindenki a kötelességét-dolgát, biztos vagyok benne, hogy legjobb tudása és tehetsége szerint. De azért a találkozó valahogy mégis eszembe juttatta azt a két számítógépet, amelyeken az a bizonyos W betűs operációs rendszer fut, s egyszerre csak összekapcsolják őket. – Te tudod, hogy mi kompatibilisek vagyunk? – kérdi az egyik. – Mi van? – kérdez vissza a másik.

Következtetés: az említett kényes kérdésben az álláspontok közeledtek, de nem változtak. Ha van ennek valami értelme. Mármint a mondatnak, nyilván.