Fény az alagút végén

Késő délelőtt a zegzugos épületet áthatja a fertőtlenítő, s a konyhában készülő ebéd ételszaga. A folyosón pizsamás, papucsos, álmos képű férfi slattyog. Mossák a lépcsőt, óvatosan kerülgetve jutunk el egy kis szobáig. Az utat egy szociális munkás, kellemes modorú fiatalember mutatja. A szobában a tanárküllemű házaspár. Amikor szokott mozdulattal asztalra teszem a magnót, a férfi úgy pillant rá, mintha egy kalasnyikov lenne, és halkan megkér: ne kapcsoljam be.

Viktor és Györgyi, miként az igazgatótól már hallottam, valóban kirínak ebből a környezetből. Ötven körüliek, huszonhat éve házasok, felnőtt gyerekeik vannak. Az asszonyka arcán leheletnyi smink, frizurája szép, formás testén farmernadrág feszül. Szemüveges, öltönyös férje disztingvált úriember; olyan, mint egy matematikaprofesszor, bár annak szigora nélkül, a lencse mögötti okos tekintetben ugyanis fel-felvillan a huncut derű. Szinte élvezi zavaromat, amit próbál feloldani. Nem akarták ezt a beszélgetést, de meggondolták magukat, legalább elmondhatják, milyen kellemesen „csalódtak” itt mindenben. Pláne a szociális munkásokban, akik hihetetlenül érzékenyek és segítőkészek.

– A mi történetünk sablonos. Már a kifejezés is, hogy „a válság áldozatai” – vonja meg a vállát a férfi. – Mérnökök vagyunk. Én az elsők között, vagy húsz éve kezdtem kereskedelmi vállalkozásba. Lényegtelen, hogy cukorkával vagy fröccsöntéssel, bár egyik sem volt. A lényeg az, hogy a cégemnek futott a szekere egészen mostanáig, mígnem beütött ez a krach. Elmaradtak a megrendelések, végül bevételünk se volt. Hogy fizethessem a beszállítóimat, banki hitelt vettem fel. Ha csődöt jelentettem volna, nincs gond. De én törlesztettem, amíg tudtam. A hitelfedezet a házunk volt, aztán eljött az az idő, mikor megjelentek a végrehajtók, és semmivé lett minden, amit addig elértünk. Albérletbe mentünk, alkalmi munkából éltünk, amit rosszul vagy sehogy se fizettek. A kiszolgáltatott embert könnyű becsapni. Ennyi.

– Nem volt senki, aki segítsen?
– A párom túl becsületes és büszke ember – szól közbe az asszony. – Nem is kért segítséget. Tudta jól, ilyenkor kámforrá válnak a „barátok”. Segélyt se kérünk. Egyetlen célunk, hogy rendes, bejelentett munkát találjunk. Viktor a cégében kitanult mindent, ő Afrikában eladná a homokot, az eszkimóknak meg a havat. Én értek például a könyveléshez, de takarítanék is, arra viszont nincs esélyem, mert „túlképzett” vagyok. Ez a mi gondunk. A diploma! Sokba kerülünk a munkáltatónak. A szállón van internet, bújjuk a lapokat, mióta itt vagyunk, állást keresünk. Nemrég az itteni nőkkel készítettek egy készségtesztet. Az enyém olyan jó lett, hogy meg se mutattam a szobatársamnak. Kiakadt volna az irigységtől, hogy mi mindenre lennék alkalmas!

– Hogy kerültek a hajléktalanszállóra?
– Először én jöttem ide, mert a nejem – mosolyog Viktor – hallani se akart róla! Pedig már albérletre se volt pénzünk. Ez sem ingyenes, akinek van jövedelme, fizet valami térítést. Nekünk momentán nincs. Györgyi a barátnőjétől nemsokára utánam jött. Ki lehet bírni, hogy a szállón a nők és a férfiak külön traktusban laknak, van itt több házaspár is. Hála a kemény katonaéveknek, roppant alkalmazkodó vagyok. Nyolcágyas a szobám, és a sport örökzöld téma a férfiak között. A nejemnek először nehezebb volt, de hát a nők mások. Szerinte kritikusabbak, mint a férfiak. Nagy téma most a politika is, az viszont engem sose érdekelt. Ha az ágyon fekve bámulom a plafont, mindig a következő állásinterjún jár az agyam.

– A gyerekeik tudják, hol vannak?
– Isten őrizz! – bukik ki Györgyiből. – Van nekik elég bajuk! Más városban élnek, eddig sikerült eltitkolnunk előttük. Az önéletrajzba se írjuk be ezt a címet. Hajléktalanszálló? Viszontlátásra! Hajtunk, mert a szállón az idő szedi a legtöbb áldozatot. Sokaknál láttam, hogy a semmittevés úgy elnyeli őket, mint a mocsár. Mi nem adjuk fel! Ma is állásinterjúra megyek, ez már visszahívás…

– Bár a lottó ötösöm lenne olyan biztos, mint hogy hamar lesz állásod! – simítja meg a férje. – Én hiszek benne, hogy minden alagút végén van fény.