Napóleon és Barack Obama

Az amerikai és a brit sajtóban legalább van önirónia. Egyfelől buzgón állítja ki a bizonyítványt az amerikai elnök első száz napjáról – másfelől megállapítja, hogy teljesen abszurd bő három hónap alatt felmérni egy új elnök teljesítményét, és felesleges abból a jövőre nézve bármilyen komoly következtetést levonni. A száz nap ennek ellenére valamilyen küszöböt jelent, Európában is számon tartják és számolgatják, ha netán egy „új fiú” kerül hatalmi helyzetbe. Anno, 1815 februárjában Napóleon szökött meg Elba szigetéről, tért vissza Franciaországba, majd egészen a waterlooi csatáig élvezhette a dicsőséges száz napot – hogy később kényszerűen elvonuljon Szent Ilona szigetére, ahol bele is halt a „dicsőségbe”.

Napóleon és Barack Obama között az efféle párhuzamot mindenki kerüli, de azért a száz nap teljesítménye és értékelése él és virágzik. Az egyik alapmegállapítás szerint Obama személyisége sokkal népszerűbb, mint a politikája. A CNN felmérése szerint az amerikaiak 63 százaléka egyértelműen elfogadja az elnök személyiségét – ez az arány viszont erősen csökken, ha az elnök politikájáról van szó. Más szavakkal furcsa dolog történt: az amerikai választók élesen elkülönítik Barack Obama személyes tulajdonságait attól, hogy miként teljesíti elnöki feladatait.

S jöttek az elkerülhetetlen összehasonlítások. John Kennedy annak idején megpróbálta eleve kikerülni a száznapos összehasonlítást, mondván: az ő céljai talán ezer nap vagy talán egy élet alatt sem teljesíthetők; aztán jött a Disznó-öböl, a Kuba elleni invázió kudarca. Franklin Delano Roosevelt viszont első száz napjában olyan intézkedéseket fogadtatott el a kongresszussal, amely végül kivezette Amerikát a nagy gazdasági válságból. És ott van Lyndon Baines Johnson, akinek sikerült komoly törvényeket átverekednie a törvényhozáson – hogy azután a vietnami háború mindent eltöröljön.

S kinek volt a legrosszabb első száz napja? Hát George W. Bushnak, aki csak a legfelső bíróság döntésével lehetett nyolc évig elnök, és aki a mai értékelések szerint ezt a pár évet alaposan „eltolta”.

Most pedig itt van Barack Obama, az Egyesült Államok első afroamerikai elnöke, aki – minden elemző szerint – máris megváltoztatta az Egyesült Államok politikáját. Gondoljanak csak bele: első száz napjában sikerült elérnie, hogy a kongresszus csaknem ezermilliárd dollárral támogassa a gazdaságélénkítési tervet, ami példátlannak minősíthető. Erre a teljesítményére „négyest” kapott, ami igazán nem rossz eredmény – bár a republikánusok prüszköltek. És még a demokraták sem tudják, hogy a nagy adósságot miként sikerül majd eltüntetni.

Obama lényegében a száz nap alatt megváltoztatta az Egyesült Államok globális politikáját is. A klímaváltozást a politikai célok első sorába sorolta, puszta ígéretnél többet is tett ebben az irányban. Megindította az egészségügyi biztosítás reformját, és – a kezdeti botlások ellenére – igazi csapatot épített maga köré. Megszünteti Guantanamót, az emberi jogi szervezetek bírálatainak középpontjában álló fogolytábort. Kivonul Irakból 2010 nyarának végéig, és az afganisztáni stabilizációt is kilátásba helyezte, mert több katonát akar küldeni a tálibok megfékezésére. Iránnal átgondolt és óvatos politikát kezdett, amely nem a követeléseken, hanem a racionalitáson alapul. Az izraeli–palesztin viszályt sem az amerikai dominancia, Izrael feltétlen támogatása jellemzi, hanem a jobban érzékelhető kiegyensúlyozottság. Még az oroszokkal is kezdi megtalálni a hangot.

Barack Obama kezet fogott Hugo Chávezzel és megbillentette derekát a szaúdi uralkodó előtt – ezért meg is kapta a magáét. Európában viszont hódított, miközben a NATO-t sem árasztotta el amerikai követelésekkel: megértő szövetségesnek bizonyult. Egyszóval Barack Obama mindenütt és csaknem minden területen jó vagy közepes osztályzatot kapott eddigi száznapos működéséért. Van azonban két téma, ahol éppen csak átment a vizsgán vagy tán meg is bukott. A Közel-Keleten egyelőre minden bizonytalan – pedig az ottani békefolyamattól is függ az Egyesült Államok külpolitikájának sikere. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő egyelőre mellőzi az évtizedek alatt elért megállapodásokat, például a palesztin állam megalapításáról szólókat.

A másik „elégtelen” már sokkal lehangolóbb. Barack Obama fogadkozott, hogy megteremti a nemzeti egységet, megszünteti a két nagy párt – a demokraták és a republikánusok – közötti széthúzást. Nemzetegység azonban egyelőre nem lesz az Egyesült Államokban. Erről mondta az elnök: „Valószínűleg nem jó politikai stratégia, ha a republikánusok élből elleneznek mindent, amit mi akarunk – kijózanító az a felismerés, hogy Washingtonban lassan történnek a dolgok.”