Prósza macskatiprással

Soós Ferenc szerint minden ember feladattal születik. Az övé az, hogy udvari kemencékben kovászolt kenyeret, népi jellegű sós és édes tésztákat süssön. Nemcsak őrségi, hanem ősrégi receptek szerint. Teszi ezt úgy tizenöt éve, ma már vállalkozóként, bár a kalmárszellem hiányzik belőle. Mindazt, amit megtanult és ehhez maga hozzátett, megírta a Gabonák dicséretében. A könyv főleg vegetáriánusok körében sikeres (ő is növényevő régóta), de a kenyérsütés fortélya, a hozzávalók sokakat érdekelnek.

Az öreg parasztház udvarán a házigazda begyújtja a hasábokkal teli kemencét, majd behív bennünket a házba. A kis szobában 94 éves, törékeny mamája üldögél, a konyhában kovászolt tészta pihen a teknőben. A lisztes deszkán a férfi varázslatos ügyességgel sodorja a pereceket, a másik tepsibe lepényeket (langallót) nyomkod, a harmadikban sütemény készül. A kukorica- és finomlisztből készült, olajjal lágyított tészta tetejére darabonként sorjázza a kőkemény baracklekvárt. Ezt úgy hívja: kukoricaprósza macskatiprással, mert olyan jól hangzik, és azt mondja, ezért mindig sorállás van a büfékocsijánál. Sodrás közben megtudom, hogy apai ágon híres lakatosfamíliából származik, szakmája esztergályos, de abban öt évet se dolgozott. Sokáig volt kollégiumi nevelőtanár és sportedző. Szülőfaluja a Békés megyei Elek. Öt gyereke van, elvált, és 13 éve költözött ide. Korábban Dunaújvárosban és az ahhoz közeli Kulcson éltek.

– Ide már egyedül érkeztem. Előtte többször jártam errefelé, és elvarázsolt az Őrség. Később mama is eladta a dunaújvárosi lakását, és jött utánam. Gyermekeim anyja most két faluval odébb, Magyarszombatfán él legkisebb fiammal. A rangidős Fecó egy borsodi faluba házasodott, fafaragó művész és ezermester. Jocó Pesten lakatos, de úgy döntött, családjával ő is idetelepszik, majd együtt kemencéznek. Lányom Bécsben, egy bankban dolgozik, Laci fiam is bécsi, építőmunkás, Bence pedig mezőgazdasági iskolába jár.

– Hogyan lett biogazda és kovásztulajdonos?
– A sok éhes száj miatt. Fiaim versenyein a csapatukra is én főztem, az anyukámtól örökölt tehetséggel. Bármit eszem, a fejemben rögzülnek az ízek, és elkészítem az ételt. Évekig pékségben is dolgoztam. Ott jöttem rá, hogy az élesztős kenyér nem az igazi! Könyveket bújtam, öreg pékekkel, falusi nénékkel beszélgetve tanultam meg a kovászolást. Annak idején kovászporhoz se lehetett jutni. Nekem sikerült, és Dinnyés József daltulajdonosra hajazva, akit nagyon szerettem, kovásztulajdonos lettem. Az se mindegy, miből sütünk! Ráadásul megbolondítok mindent a kerti fűszerekkel. A lecsós, sült padlizsános langalló például saját találmányom. Ökogazda pedig úgy lettem, hogy vettem itt sovány, agyagos földet, amin búzát, rozst, tönkölyt, kölest és hajdinát termesztek.

– Befogadták a helyiek?
– Nehezen. Ez egy büszke, zárt közösség. Engem afféle csóró csudabogárnak néztek. Ma is csóró vagyok, sok langallót kell még megsütnöm, hogy ezt a régi házat felújítsam.

Míg falatozzuk a fokhagymás olajjal megkent perecet, a tejfölös, sajtos, medvehagymával megszórt langallót és barackos prószát, a hatvanegy éves házigazda megjegyzi: reggel édes köleskását főzött, tegnap pitypangsaláta és csalánszósz volt a menü. A mama nem vegetáriánus, neki ebédet hozat naponta.

– Ő az én kritikusom! Ha valamit megdicsér, felér egy Oscar-díjjal!