Hódító úton a folton folt

Abban az évben, 1994-ben, amikor a Magyar Foltvarrók Céhe bekerült a folton foltosok világszövetségébe, az ötvenkét éves kohászati acélszerkezeti tervezőnőt kirakták az állásából. Ám a sors kiváló rendező: a matyó származású Iluska az Országos Népművészeti Intézettől akkorra már népi szövésből és hímzésből – amit festő édesanyjától tanult – oktatói minősítést kapott.

A tétlenségtől az Észak-magyarországi Regionális Átképzési Központ mentette meg. Felkérték, hogy munkanélkülieket, nőket-férfiakat egyaránt, népi szövésre oktasson. Repesve vállalta, mígnem egyszer megkérdezték tőle: a foltvarráshoz ért-e, mivel azt is tanítania kellene.

– Azt se tudtam, eszik-e vagy isszák! – emlékszik vissza a törékeny asszony. – Mégis rávágtam: „Majd megtanulom!” Mesterember felmenőimtől örököltem annyi tehetséget, hogy gyorsan beletanultam a patchworkbe, majd 16 évig tanítottam is ezt a nyugati világban már népművészeti rangú „városi foltklórt”. Szerencsére olyan kiváló mesterem volt, mint a világot járt debreceni Dolánnyi Anna, a hazai patchwork elindítója, aki megírta a foltosok ma is népszerű bibliáját. És az időközben elhunyt Szabadosné Terike, aki Tiszaújvárosban csoportot is vitt. Miskolc környékén viszont még kevésbé volt ismert, ezért sorra szerveztem klubokat, tanfolyamokat.

Hogy népi iparművészként mi vonzotta a „rongyvarrásban”? A kézi és gépi varrás technikájának kifinomultsága érdekelte, amikből már vagy ötvenet ismer – adja meg a választ Iluska. És az alkotói szabadság! Bár kezdetben jó külföldi alapanyagokat csak bálás boltokból tudtak venni, mert a hazai textíliák gyenge minőségűek voltak.

Különösen izgatta, hogy a foltvarrásban nincs hagyományhoz kötöttség, a fantázia szabadon szárnyal színekben és motívumokban. A varrást ötvözte a hímzéssel, a szövéssel, és ezekből gyönyörű dolgok születtek. Nemcsak praktikus ágytakarók, hanem olyan díszítőelemek, amelyek csodát tesznek egy lakással.

Kedvenc színe a kék és a zöld. Nyertes munkáiból tavaly országos első díjas lett a bükkszentkereszti üveghutákról készült, úgynevezett monokróm (egyszínű) képe, melyen a zöld szinte minden árnyalata fellelhető.

– Hála istennek, ma már nálunk is ígéretes mozgalommá terebélyesedett a foltvarrás, a Magyar Foltvarrók Céhének körülbelül hétszáz tagja van – mondja büszkén Iluska. – Kiváló munkáink külföldi kiállításokon szerepelnek, és az egész technika önjáró lett, mert a tanítványaim már átadják egymásnak a tudásukat.

A foltvarrást Amerikába kivándorolt angliai telepesektől eredeztetik, akik a szegénység miatt a maradék rongydarabokat is hasznosították, de a szükséggel idő múltán szépséget is teremtettek, mikor a feleségek már nem csak ágy- és lótakarót varrtak. Ma az európai városok mellett Japán viszi a pálmát. Az egyik világkiállításon – nagy csodálkozásra – japán férfi nyert fődíjat egy faliképpel, amely aztán múzeumba került.

Kétségkívül nagyon drága áru a patchwork. Az oka pedig érthető: ezek kézi művészmunkák, és külön erre gyártott, természetes anyagokból készülnek. Egy-egy darab – a szépségétől, kidolgozásától függően – négyzetméterenként minimum 30 ezer, de akár 200 ezer forintba is kerül.

Miskolcon működött ilyen bolt, de vevő híján bezárt. Mert ugyan mennyit lehet kérni másfél év munkájáért?

– Laura lányom környezetvédő mérnök. Elleste tőlem a fortélyokat, szépen kézimunkázik, de hát a munka mellett nagyon lassan készülnek el a darabok. Igaz, egyikünk sem eladásra varr. Én megszállott „sírig foltos” lettem – mosolyog Iluska. – Mint a gombász, aki az erdőben csak gomba után vizslat – ha külföldön járok, én a kelmeboltokra vadászom.