Boldó és Bencó 15.

Ez onnan jutott eszembe, hogy megint olvastam egy kitűnő írást arról, mennyire döntő, hogy az anyuka minden pillanatát nyugalomba

n töltse, amíg a bébi az anyaméhben készül a nagy életre. Lehetőleg Vivaldit és Mozartot hallgasson, állandóan beszéljen és énekeljen magzatához, simogassa a pocakját, és lehetőleg az apuka is vegyen részt ezeken a „foglalkozásokon”.

Boldó, első gyerek lévén, minden másodpercemet kitöltötte, már ami a magzati időszakot illeti. Minden nap Weöres Sándor verseket szavaltam neki, Vivaldit hallgattunk (az énekléstől megóvtam, nehogy életre szóló trauma érje), Laci esténként vogul vagy cseremisz versikét mondott Boldónak, kezem állandóan a hasamon volt. Mindezek ellenére, nála vibrálóbb, pörgősebb és energikusabb gyerekkel még nem találkoztam (miközben rengeteg ilyen gyerek van, tudom). Két hónaposan specialistához vittük, annyira keveset aludt. A professzor fölnevetett: nem alszik a gyerek? Miért baj ez? Annál többet él.

Bencó, miként a második gyerekeknél lenni szokott, úgy nőtt a pocakomban, akár a dudva. Ehhez hozzájárult Boldó orrmandula-gondja. A bencés várandósság kilenc hónapjából ötöt a nagy gyerek ágya mellett, a földön fekve töltöttem, miközben hallgattam, hogyan küzd a levegővételért. Vivaldi és Weöres eszembe sem jutottak.

Ráadásul összeszedtem valamilyen fertőzést, a nőgyógyászom felírt egy gyógyszert. Tizenhat éve jártam hozzá, vakon megbíztam benne. A tájékoztatóra rá volt írva, hogy várandósoknak tilos szedniük, mert károsodhat a magzat. Felhívtam az orvost, valóban így van-e, mire ő azt felelte, igen. Kérdeztem, nem írhatna-e fel valami mást, azt válaszolta, de, igen. Azóta nem láttam ezt az embert.

Eljutottam egy másik orvoshoz, akinek menet közben megszüntették a kórházát, csak ambulánsan rendelt, szülni nem lehetett nála. Találtam egy harmadikat, akinek kórháza már nem volt, de szerencsére kórházi ágya még igen. Nála született Bencó.

Öt hónapos voltam Bencóval, amikor Boldó egy kis széket próbált felráncigálni négy lépcsőfokon a teraszra, de elveszítette az egyensúlyát, visszazuhant, hanyatt a betonra. Én anyatigrisként utána, ahogyan minden szülő tenné. Én is megbotlottam, leestem a lépcsőn. Csak annyit üvöltöttem, „Jaj, a gyerekem!”, és a hasamhoz kaptam.

Az orvosmizéria, az orrmandula és az esés közepette észrevétlenül, boldogan növekedett Bencó. Nála kiegyensúlyozottabb, vidámabb, állandóan vigyorgó gyerekkel még nem nagyon találkoztam. Na, ennyit a tudományos kutatásokról.