Ne bántsd a hermelint!

Az ember nem mindig azért megy a Tiszára, hogy halat fogjon. Néha egyszerűen csak nézelődni akar. A múltkorában én is ezt tettem – ültem a parton valahol Milota alatt. Álmos vasárnap délelőtt volt, az égen ökörnyál úszott meg harangszó, valahol a füzesben fakopáncs dobolt, mikor a túlparton váratlanul felbukkant egy állat. Ugrált a köveken. Macska lenne vagy mókus? – tűnődtem, de nem lehetett egyik se. A macska fél a víztől, a mókus pedig kisebb, bár az egyáltalán nem tart a víztől.

Az a valami se félt. Szélsebesen cikázott a parton, néha megtorpant, villámgyorsan a folyóba csapott, majd repült megint. Nyestre vagy még inkább nyusztra gyanakodtam. Pár éve szinte pontosan ugyanott már szemtanúja voltam, hogyan vadásznak a parton. Csónakkal csorogtunk lefele, mikor egy sárga torkú nyusztot fedeztünk fel a bokrok előtt. Öt méterre úszott el mellette a ladik, de ránk se hederített. Ült egy nagy, lapos kövön, s pofozta a vizet. Kishalra vagy valami nagyobb bogárra vadászott. Ám egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemem elől. Bosszankodtam, hogy nem hoztam magammal a távcsövet, hogy közelebbről lássam. Az őszi egerek rajzolnak ilyen V alakú csíkot a vízen – csak hát azok sokkal lassabban araszolnak. Ez viszont, akár egy kis rakéta. És kisvártatva már egy aprócska fejet is láttam, ami jött, mintha csak zsinóron húznák. Ügyet se vetett az erős sodrásra, szinte merőlegesen úszott át a folyón.

Kíváncsian álltam fel, de bár ne tettem volna, mert ekkor a kis állat észrevett, s megfordulni látszott. De aztán felmérte a terepet, s látta, hogy az innenső part már sokkal közelebb, mint a túlsó, folytatta hát az útját. Csak egy kicsit srégen, hogy minél messzebb érjen tőlem a partra. Rajtam nem fog ki – gondoltam –, szaladok, hogy közelebb legyek hozzá! Aztán elrestellem magam. Bele akarom fullasztani szegényt a vízbe? Megálltam, s vártam, hogy a szárazra érjen. Ki is lépett onnan, s megrázta a bundáját – egy szép, nagy, fehér hasú hermelin. Aztán uccu neki, pillanatok alatt eltűnt a bozótban. Én meg álltam bambán, s tűnődtem, vajon mitől csábítóbb a Tisza innenső, mint a túlsó partja.

De hát ez csak afféle emberokoskodás, honnan tudhatnánk mi, hogyan gondolkodik egy hermelin. Ami olyasféle, mint egy menyét, csak háromszor akkora, és nagyon ritkán kerül a szemünk elé. Ugyanis éjjel mozog főleg – de akkor a fél vármegyét végigkóborolja. Rágcsálókra, gyíkokra, madárfiókákra vadászik, de ha nagyon éhes, nem veti meg a nagyobb rovarokat se. Európában csaknem mindenütt ott van, furcsa módon a Földközi-tenger vidékét kerüli. Védett ugyan – tízezer forint az eszmei érteke –, s ritka, de a legtöbb ember mégis találkozhatott vele. Ha másutt nem, a mesékben, ahol a hatalmas királyokat majdnem mindig hermelinpalástban ábrázolják. Valamikor nem is viselhetett más hermelinbundát, csak a püspökök meg az uralkodók. Ez is mutatja, milyen értékes a bundája, ami nyáron barna, de télire gyönyörű sárgásfehér színt ölt. Roppant ügyes és tengernyi ésszel megáldott jószág, így aztán tudja, tőlünk semmi jóra nem számíthat. Kerüli is a találkozást, nagy szerencse kell, hogy lássuk. Legfeljebb este, mikor kezdi, meg hajnalban, amikor végzi a barangolást. Ezért is hívják némely helyen hajnalicskának. Találó, bár az az érzésem, nem mindenki adna neki ilyen kedves nevet. Az biztos nem, akinek meglátogatta már a baromfiólját. Lehet, hogy ezért is kellett menekülnie, talán éppen Ukrajnából?