Erzsi néne éneke

Ezerháromszázötvenhárom dalt énekelt fel harminckilenc kazettára. Úgy, hogy nem is ismeri a kottát! Egyedi koponya, hozzá fogható teljesítmény tudtommal a világon máshol nincs – tudom meg az ünnepség szünetében Erzsi néni felfedezőjétől, dr. Várnai Ferenc népdalkutatótól. Erzsi nénivel a ceremóniát követő héten a lakásán beszélgetünk. A harmadik emeleten, melynek lépcsőjén naponta kétszer szalad fel…

Először gondolatban a Szeged melletti tanyára, Tápéi-rétre kalauzol, nagy kerttel körülölelt, nádfedeles portára, ahol első huszonöt évét töltötte.

– Sok felszabadult játékot játszottunk, még pásztorkodás közben is. Körbeálltunk, összefogózkodtunk, énekeltünk. Nem untunk bele soha. Esténként kukoricát morzsoltunk, édesanyám pedig dalolt, ameddig a munka tartott. Ha kellett, akkor éjfélekig – emlékszik vissza.

A nádfedeles ház egy balul sikerült pogácsasütéskor leégett. Mit volt mit tenni, az édesapa a gyerekek segítségével nekiállt vályogot vetni, mígnem újraépítették az egész tanyát. A munkának híre ment a környéken. Attól kezdve a család építkezni járt.

– Vertük a vályogot, tapasztottuk a falakat. Egész tanyákat építettünk fel. Apám még az ajtókat, ablakokat is elkészítette hozzá.

Erzsike néni később pedagógus szeretett volna lenni, de nem volt pénz a taníttatására. Édesapja azonban épp tejcsarnokot épített egy szegedi maszeknak – így okleveles tejfölözőmester vált belőle.

– Jártam a házakat, ki voltak téve az ablakokba a korsók. Beletöltöttem a tejet, és elvettem az előre odakészített pénzt. Próbálnánk ezt ma megcsinálni!

Erzsi néni Szegedre is hordta a tejet. Huszonöt literes kannákat cipelt nővérével a Tiszához. Ladikra rakodtak, majd egyikük kormányzott, másikuk a parton a járművet húzta. Egy szép napon épp Szeged felé közeledtek, mikor egy körbeforgó kajakot pillantottak meg a vízen. A szóban – vagyis a folyóban – forgó fiatalember elvesztette az egyik evezőlapátját. Segítségére siettek, kivontatták a partra. Attól kezdve naponta eveztek el egymás mellett, miközben dalolták a félreérthetetlen nótákat. Az énekelgetésből életre szóló házasság köttetett. Erzsi néni az 1944-es aratáskor már a baranyai fiatalember szülőháza felé vonatozott.

Alighogy Baranyába ért, férje behívót kapott. Néhány hónap múlva fogságba került. Így a fiatalasszony három évig élt idegen tájon egyedül. Közben tejkezelőként dolgozott, telket vásárolt és énekelt.

Mikor férje hazakerült a fogságból, tizenegyezer vályogot vertek sebtében – hisz tudta jól az asszony, hogyan kell. Meg is épült a ház, ahol aztán hajnali négykor keltek, éjfél előtt pedig nemigen hajtották álomra fejüket. S közben, amikor csak tehette, nótázott. Sőt, aztán elkezdett citerázni is.

– Ötvennégyben vágtunk bele, és hosszú évtizedekig készítettük a kapkodós citerát. Én díszítettem. Eleinte festettem, de egy szekszárdi citeraversenyen ellestem a győztesek technikáját, és utána már inkább faragtam a mintát. Hatvanegy éves voltam akkor.

Citeraegyüttest is alakítottak, szerepléseikkel bejárták az országot. Erzsi néni álma végül valóra vált: gyerekeket taníthatott – citerázni. Hallás után kellett dolgozniuk, mert a kottához továbbra sem értett. Több mint száz növendék került ki a kezei közül, legsikeresebb tanítványa ma zenepedagógus.

– A dal mindenen segít, higgye el! Osztozik az örömben éppúgy, mint a bánatban. Mindig a megfelelő nótát veszem elő. Jó velük megpihenni.

Ez történt, mikor huszonnyolc éve meghalt a férje, és két éve is, mikor egyetlen fiát veszítette el. Négy spirálfüzetet vesz elő, filcborítójukat maga hímezte. Tele vannak dalszöveggel. Újabb könyvecske következik, saját versei láthatók benne. Egy papírlapot mutat, de lelkemre köti, ami rajta áll, nem olvashatom el:

– Ez itt a végső búcsúm. Rámondtam kazettára is, nyolcvannégy évesen. Most azon spekulálok, hogy már hatályát vesztette. Át kellene írnom, alighanem…