Templom, emlékezetből

A sors így kárpótolta a 67 éves, járókerettel közlekedő, tolószékben dolgozó férfit, aki nagyon szegény család egyetlen gyermekeként született. Apja, anyja korán meghaltak, a kisfiút nagymamája nevelte. Felmenői azonban sajnos nemcsak kézügyességet hagytak rá, hanem egy genetikailag öröklődő mozgásszervi betegséget is, ami ötvenéves kora után támadta meg. Kőművesként évtizedekig a Nógrád Megyei Tanácsi Építőipari Vállalatnál dolgozott, munka után meg falujában festett, burkolt, ácsolt az „aranykezű ezermester”.

– Józsi 20, én 18 éves voltam, mikor összeházasodtunk – meséli Margitka, a felesége. – Egy szobában összezsúfolódva laktunk az öregmamával. Mikor szegény ő is meghalt, a párom eltökélte, megépíti a házunkat. Itt minden az ő keze munkája! Segített két fiunknak is, már a magukéban laknak a faluban. Az egyik autószerelő, a másik építőipai technikus lett.

Autószerelő fiuknak épült az udvaron a garázs is, ami most Simon József műhelye. Tolószékében télen is ott dolgozik, vaskályhával fűt, a telefont is kivezették neki. A nappali szobát uraló nógrádmegyeri katolikus templom (épült 1794-ben), a régi szép kastélyiskola (lebontották 1964-ben) kicsiny mása, az apró szél- és vízimalom, eke, borona, rokka, lovas szekér láttán hümmög az ember: ez azért több egyszerű kézügyességnél! S mindez tíz éve kezdődött, mikor a házaspár Berekfürdőn üdült.

– Ott figyeltem fel – folytatja Józsi bácsi – egy miniatűr golfpályára, fából. Még házikó is állt rajta. Colstok nem volt nálam, a nejem vett egy gombolyag zsinórt, lemértem, itthon emlékezetből elkészítettem. Ott van kint az udvaron! – int az ablak felé. – Azóta ez a hobbim. A megyeri templom, amin nyolc hónapot dolgoztam, meg az iskola áll hozzám a legközelebb. Gyerekként ugye oda jártunk misére, meg tanulni. Úgy higgye el, a régi iskolát öt éve szintén emlékezetből készítettem el. A lábam rossz, de a memóriám jó. A fejemben élt az összes helyiség, az ablakok, ajtók formája, minden. Nem adnám őket senkinek, pedig különben a legtöbb munkámat elajándékozom. Rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek. Mivel Németországban is dolgoztam egy ideig, a hollókői templomból, amit fénykép alapján készítettem, már kettő is van náluk. Ukrajnába, Svédországba, Szlovákiába is kikerültek dolgaim. Német barátaimtól a templomokért egy príma esztergagépet kaptam hálából. Én nem pénzért dolgozom. A fenyőért, bükkfáért is a munkáimmal fizetek. Elláttam már az egész falut bölcsővel. A hollókői templomból most tervezem a harmadikat, párom unokaöccsének, aki ötödéves kalocsai papnövendék. Napi 8-10 órákat fúrok, faragok, csiszolok, de nagyon szeretem. A fa illatát, tapintását is. S ha valami kész, az a legnagyobb öröm. Még ha csak egy kis talicska is, amiben sódert toltam fiatalon, a régi szép időkben...