Kijött a hal a rétre

Az viszont, hogy nem bírják a patakok levezetni a sok vizet, bizony a mi művünk. Az agyonszabályozott, töltésekkel agyonszorongatott árterek egyszerűen szűkek a sok víznek, s az átlépi vagy áttöri a töltéseket.

A következmény: számos emberi tragédia – de ha az élővilág egészét nézzük, a sok víznek van jó oldala is. A halak, a vízi madarak, a vizet kedvelő növények biztosan nem bánkódnak. Az áradások jótékony hatásait amúgy sem mostanában fedezte fel az ember, a Nílus, az Amazonas vagy a Tisza kiöntéseit a történelem hajnala óta várta az ember, mert az, ha rombolt is, de életet hozott. Az Alföld élete is sokkal gazdagabb volt a szabályozás előtt. A gátak megépültével azonban elmúlt a jó világ, s emiatt már a 19. század embere is sokat háborgott. A minap például kezembe került egy kis könyv, egy szegedi halászmester, Bitó János írta, a trianoni tragédiát követő években. Az én kiskirályságom – egy tiszai halász élete – című visszaemlékezésében így sírja vissza a nagy vizeket: „1870-ben és 71-ben is valami csodálatos nagy vizek voltak egész Magyarországon, de különösen a mi Tiszánk mellett. Egy tenger volt napi járóföldre minden. Azt mondtuk rá, van akkora, mint a tenger, csak nem olyan mély. No, hanem aztán ez a mély víz a halak paradicsoma, mennyországa volt. Úgy mondták akkor, több volt a Tiszában a hal, mint a víz. Ha inni akart valaki, mire észrevette – hal akadt a torkán. Aztán változott az idő, mind kevesebb lett a hal a Tiszában, és több a víz, maholnap meg már se hal benne, se víz.”

Hazánk talán utolsó, igazi ősvadona, a Bodrogzug most örülhet. Ez a jó tízezer hektáros rét a Tisza és a Bodrog között Sárospataktól egészen Tokajig ismét víz alá kerül. És – ha szabad ilyet mondani – a legjobb időben. Még nem ívott le minden hal, a ponty, a kárász még talán elcsípi a nagy vizet. Ha így történik, sokkal több lesz majd a hal a két folyóban is, amivel nem az a baj, hogy máskor kevés benne a víz, hanem az, hogy nincs hol leikráznia a halnak. Annak ugyanis sekély, csendes, lehetőleg növényzettel benőtt helyek kellenek. A fűszálakra, gyökerekre lerakott ikrából kikelő apró halak gyorsan növekedésnek indulnak, és ha tartós az ár, akkor a víz levonulása után már azok is visszajutnak a folyókba.

Ez volt a régi halbőség titka. Kijött a folyó a rétekre, kaszálókra, a felmelegedő vizekben kikelt a poronty, aztán a visszavonuló víznek engedelmeskedve benépesítették a Tiszát, a Bodrogot. Annak idején az öreg Bitó is ezeken a fokokon fogta a tömérdek halat. A visszavonuló vízzel ugyanis nemcsak a porontyok érkeztek a folyóba, hanem az igazi nagy halak is, akik miután szétnéztek az ártereken, igyekeztek vissza az otthonukba. Köztük voltak valódi titokzatos halak is, mint például a pasztárponty, amit mai halász-horgász még nem látott. Az öreg Bitó szerint a ponty és a kárász összeívásából született halnak messze földön nem volt párja. De a nagy vizek elmúltával eltűntek ezek is. Egyszer még hátha találkozunk velük.