Két ujjal a szűk résben

– Ki járt már sziklán? – nézett körül Gulyás Zoltán, a könnyű hétvégi mászást meghirdető Ikaland nevezetű utazásszervező cég munkatársa a tucatnyi érdeklődő között. Várgesztes határában álldogáltunk, fenn a hegyen, a sziklák tövében. Az időjárás elsőrangú, szélcsendes és a sok eső után végre a nap is süt, a kilátás pedig pazar a Vértes hegyeire. Mi egyéb kellene még egy jó kis mászáshoz?
– Nos, senki?
– Sziklán még nem voltam, csak teremben, mászófalon – jegyeztem meg bátortalanul.

Néhány héttel korábban talált meg egy honlap hírlevele, amely új falmászási lehetőséget hirdetett. Gondoltam, kipróbálom, miért is ne. Az út eperfákkal benőtt gyárudvaron keresztül vezetett az épületbe. Ahol valaha szövőgépek csattogtak, ott most a falakra bütyköket erősítettek, azokon kellett felkapaszkodni a plafonig, olyan 10-12 méteres magasságba.
– Nagyszerű. Akkor te leszel az első – adta a kezembe a beülőt.

Na, igen, a beülő. Sziklát mászni felszerelés nélkül is lehet, ám nem tanácsos, mert annak biztos esés a vége, ami igen könnyen végzetes lehet. Biztosítással viszont csak egy nem biztos: az, hogy fel is érek a szikla tetejére. Ez ugyanis már rajtam múlik, az ügyességemen meg az erőmön.

A beülő egymáshoz erősített hevederek összessége, amelybe bele kell lépnem, mint egy nadrágba, és a combomnál, derekamnál összekötnöm. Erre kerül a karabiner, arra pedig a kötél, amelynek két szára a megmászandó szikla tetejéről lóg le. Hogy miként került oda fel? Nos, a felerősítéséhez valóban kell némi kockázatvállalás és annál több ügyesség. Ezért az ilyesmire csak tapasztalt sziklamászók vállalkoznak, akik a nittek segítségével szintén biztosítják magukat, ám vannak szakaszok, ahol zuhannának néhány métert, ha elügyetlenkedik a mászást.

Az egyik szárat tehát hozzám erősítik, a másikat pedig ahhoz, akinek az életemet a kezébe ajánlom… Ő biztosít ugyanis engem, mégpedig oly módon, hogy a kötél nála lévő végét a rajta lévő beülőhöz erősíti, s ahogy én mászom, ő úgy húzza a kötelet. Ha pedig leesnék a falról, akkor megtart. Nem azért, mert olyan erős, hanem mert a hozzá erősített elmés kis szerkezet – amely hasonlít az autók biztonsági övének ütközést gátló erejéhez – megfog.

Ennyi elméleti bevezető után éppen ideje nekivágnom az előttem lé­¬vő sziklafalnak. Felszerelésem nem a legideálisabb, mászócipő hí­ján bakancsban igyekszem megtalálni a repedéseket. A mászócipő egyébként elég speciális jószág, arról ismerszik meg, hogy akár két számmal is kisebb gazdája lábánál. Némely mászó szerint viszont ez csupán a mazochizmusban való elmélyedést szolgálja, valójában semmi szükség rá, a lényeg csupán az, hogy legyen passzentos. Zöldfülű lévén, a vitába nem tudok beleszólni, viszont addig-addig keresgéltem a kiálló peremeket, amibe kapaszkodni tudok vagy a bakancsom élét illeszteni, amíg sikerül feltornáznom magam a kötelet tartó láncig.

– Most engedd magad – hallottam Zoli hangját a mélyből.
Szépen elrúgom magam a sziklától, ahogy azt már a mászóiskolában is mutatták, a társam pedig leereszt a szilárd talajra. Megy ez nekem, gondolom kellő önbizalommal, s jelentkezem Rényi Zsoltnál, aki néhány méterrel arrébb szintén mászókat biztosít. Becsatolok, igazítok és hajrá. Előttem egy nem túl nehéznek tűnő sziklafal. Csak az első fogást kellene megtalálni.

– Azt a kis rést célozd meg! – biztatott Zsolt, én pedig meg is találom, ám két ujjamnál több nem fér bele.
Ezen kellene felhúznom magam a következő, jó méterrel magasabban lévő kapaszkodóig? Te jó ég! Akárhogy próbálom, nem megy, én pedig erőmet vesztve esem vissza, és himbálódzom a kötélen.
– Simulj teljesen a sziklához és a lábaddal toldd magad – hallgattam Zsolt tanácsait.
– És a lábam hová tegyem?
– Oda – mutatott a mellem magasságába.

Erre a ceruzavastagságú kiugróra illesszem a bakancsom peremét, miközben két ujjal abba a csöppnyi lyukba kapaszkodjak és érjem el másik kezemmel a jó méterrel magasabban lévő bütyköt, ami éppen csak kiemelkedik a sziklafalból, egyébként semmi fogás rajta? Na, ne! Mondani könnyű, kivitelezni lehetetlen – legalábbis nekem. Mit tagadjam, a szikla már az elején nem adta magát, én pedig csúfos kudarcot vallottam.

Miután így helyre tettem magam a sziklamászási tudományomat illetően, újabb falakat céloztam meg. A többségük végül megadta magát, igaz, a két srác nem a legnehezebb falakra irányított. Mert a sziklamászási lehetőségeket is osztályokra bontják. Az egyes az óvoda, ahol a kezet is csak néha kell használni, a tízesen a vérprofik tudják felküzdeni magukat sokévi gyakorlás után.

Estébe hajlott az idő, amikor áthajló szikla alá érkeztünk, amely ismét és ismét levetett magáról.
– Sose búsulj – vigasztal Zoltán, miután laza könnyedséggel megmutatta, hogy miként kellett volna fogásokat keresnem –, ezt a sziklát körülbelül egyévnyi gyakorlás után szokták tudni bevenni.

Ez mindenesetre megnyugtató. Addig pedig irány a mászófal és minél több szikla. Egy év múlva pedig ugyanitt. Mert olyan könnyen azért nem adom fel.