Szárnyakat kaptam vágyaimhoz

– Nem zuhanunk le. Pista bácsi megígérte. Márpedig ő sosem lódít – erősítgetem magam hatszáz méter magasban Csinoson, a barkácsolt motoros sárkányrepülőn. A gép – nevéhez méltón – helyre kis darab, rajtunk meg bukósisak, pufajka és dupla nadrág – a lég, ugyebár, huzatos. Pláne ha százhússzal szeljük, egy szál ülőkén.

Mögöttem Suzuki-motor berreg, csípőtájékon biztonsági öv, előttem állmagasságban Pista bácsi feje. Rázkódunk, dőlünk, imbolygunk. Pilótám vízszintes vasrudat mozgat: ez lehet a kormány. Vagy abba kapaszkodik? Lehet, hogy végveszélyben vagyunk?! Megkérdezném, de a fejhallgatónk nem segít: én ugyan hallom őt, de ő engem nem. Sikíthatok hát – egészen nyugodtan.

– Nem félek én az ördögtől se – mondta pilótám még odalent, a Pécs-Pogányi repülőtéren, ahol a többiek csak úgy szólítják: Papa. A cím jogos, néhányuknak még az apja sem született meg, mikor Pista bácsi – aki amúgy a sárkányon repülést három éve, hatvanöt esztendősen kezdte – már repülési naplót vezetett. Sárgult lapos könyvecskéjét büszkén mutatta, benne az első bejegyzés dátuma 1958. március 17. Mert bár a sárkányrepülés új hobbi, a levegő korántsem idegen számára.
– Gyerekkoromtól vágytam a repülésre, irigyeltem a madarakat. Felmásztam a faágra és esernyővel ugráltam le róla.

Édesapja parasztnak szánta, de ő más utat választott. Felszökött Budapestre, elhelyezkedett az Ikarusnál: a barkácsolt szárnyairól és önfejűségéről ismert mitológiai alakról elnevezett gyárban… Ott aztán hamar rátalált a levegőbe vezető útra. Vitorlázórepülő munkatársának köszönhetően alkalmassági vizsgára ment, majd miután a forgószékből kiszállva délcegen végigsétált a kijelölt egyenesen, beiratkozott az oktatásra. Elagyabugyálták rendesen, kedves pilótahagyomány szerint, midőn első önálló repülését élve megúszta.

– Vöcsökkel repültem, amit magunk közt mozgó drótakadálynak neveztünk: fönt léc, lent léc, közte félbevágott csónak, legalul sítalp. Arra kellett leszállni. Aki a Vöcsökkel tud repülni, annak nincs lehetetlen.

Ebben bízom én is, mikor hallom a fejhallgatómban, hogy hatszázról hétszázötven méterre emelkedünk. Muszáj? – kérdezném, ha lehetne, aztán rájövök: nem teljesen mindegy? Felrémlik, Pista bácsi legvadabb sztorija a felhők közül való: az egyikből, pontosan vele szemben, hirtelen előbukkant egy utasszállító repülőgép… Biztató, hogy nem látok felhőket – igaz, mereven előrenézek.

Megúsztuk a Szársomlyót – állapítom meg magamban, miután átrepülünk a hegy felett. Mire Villányhoz érünk, kezdem elhinni, hogy túlélhetjük. Már mozgatom a fejem, csodálom a látványt, a tájat. Pista bácsi is mind ritkábban kénytelen előrehajolni, hogy némi levegőhöz jusson lábaim szorításából. Jé, milyen szépek a vetések, a táblák geometriai formákkal illeszkednek egymáshoz! Rávitorlázunk Magyarbólyra, Pista bácsi falujára, megmutatja a házát. Látjuk a hátsó udvarok zárt világát.

– Az a lucernás lesz a repterem, még az idén szeretném felavatni – hallom újra a hangját. Közelítjük a talajt, szinte érzem a talpamon a növények cirógatását. Emelkedünk, bedöntve a gépet, egyre magasabban. Nem is repülünk, inkább már szállunk. Futnak alattunk az utak, falu felett haladunk, integetnek, akik látnak.

Igen, most már értem, erről beszélt Pista bácsi. Ez az, amiért a hetvenhez közelítve is újra meg újra felszáll.