Egy álmodozó vándorútja

A zarándok, vagyis Fodor Krisztián ezúttal a Pécsi Nemzeti Színház lépcsőjén ül. Engem vár. Én meg azt, hogy kiderüljön: ki ez a különös fiatalember.
– Életművész vagyok, legalábbis Chicagóban ezt mondták.
– És te minek tartod magad?
– Egyszerű földi álmodozónak, aki gyakran eltéved az úton.

Hogy már mennyi a tévedések száma, nem tudom, de útból akadt elég. Krisztián Kalkuttát, Dél-Afrikát, Madagaszkárt, a Fülöp-szigeteket, Haitit, Tanzániát és Új-Zélandot is megjárta. Na, nem turistaként, ki tudná azt megfizetni? Önkéntes missziósként.
– Hívást kaptam a Szentlélektől, miután a kecskeméti piaristákkal a Teréz anya életéről szóló filmet néztük egy húsvéti lelkigyakorlaton – emlékszik vissza a kezdetekre.

Akkor már csupán látogatóba jött haza, egyébként Amerikában élt, ahová a kalandvágy és a pénzkereseti lehetőség hajtotta. Tán ő lepődött meg a legjobban, mikor kiderült, hova hívta a Szentlélek.
– Kalkuttában trópusi meleg honolt, mindenhol mocsok. Bementem Teréz anya missziós kórházába. Megcsapott a bűz, az ágyakon hánytak, köhögtek, haldokoltak a betegek. Na, ebből nem kérek – gondoltam, és sarkon fordultam.

Tőlem undorodsz? – hallotta ekkor Krisztián a hangot, majd erőért imádkozott és visszament, hogy ápolja, mosdassa, tisztába tegye a maláriás betegeket. Munka után pedig bejárta India jó részét: megnézte a Tadzs Mahalt, a Gangeszt, a Szelek Palotáját, a Vörös Erődöt. Egy hónap után azonban hazajött.
– Gyümölcsön és rizsen nem élhetek, hiányzott a magyar konyha. Az Úristennél nem számít, mennyi ideig tettünk jót, a szándék a lényeg.

A távolság és az idő azonban – ahogy az már lenni szokott – megszépítette az emlékeket. Olyannyira, hogy itthon úgy döntött, ismét nekivág.
– A Szentlélek azt sugallta, hogy Dél-Afrikába menjek.

Utolsó stádiumban lévő AIDS-eseket ápolt. Hajnali fél ötkor kelt, ötkor elmélkedésen, majd hatkor szentmisén vett részt. Szabadidejében megnézte Fokvárost, a Jóreménység fokát, ellátogatott egy szafariparkba is. Egy hónap múltán innen is hazatért.
– Hála Istennek, sok önkéntes jelentkezik munkára, nem illik sokáig foglalni a helyet, hagyni kell őket is dolgozni.

Ám a Szentlélek a többi úti célt tekintve sem kegyelmezett. Kizárólag trópusi klímával megvert országokba vezényelte. Egy hónap után kénytelen volt mindenhonnan hazatérni. Utazásait – az első kivételével – egy amerikai evangélikus közösség adományaiból fedezte.

Aztán 2006-ban a missziós utaknak vége szakadt. Ekkor kezdett zarándokolni. Háromszor végigjárta a nyolcszáz kilométeres El Caminót, kétszer elgyalogolt Pécsről Auschwitzba, tavaly Mariazellről Csíksomlyóra. Püspöki ajánlólevéllel a zsebében vándorol, plébániákon száll meg. Ebédre-vacsorára éttermekbe tér be, reggelit az ABC-kben kap adományként – egy zarándoktól a napi betevőt senki nem sajnálja.

– Jó ide-oda röpködni, de egy idő után megunom. Hiányzik a közösség. Assisi Szent Ferenc élete megfogott. Most ferences szerzetes szeretnék lenni.
Krisztiánnak, mint minden rendes földi álmodozónak, teremnek további vágyai:
– Pápua Új-Guineába mindenképp szeretnék eljutni, érzem, ott van küldetésem.
– Szerzetesként nem biztos, hogy menni fog – akadékoskodom.
– Legyen úgy, ahogy az Úr akarja. Az a legfontosabb. Igazából manöken szerettem volna lenni. De ez is nagyon érdekel, ez a szerzetesség.