Retroasszony panelmúzeuma

Pár hete küldte el ajánlatát Nagy Edit a miskolci önkormányzatnak, ráadásul feltételhez kötve azt: a lakás csak múzeumként működhet, s egyéves bevétele az árvízkárosultakat illeti. Választ még nem kapott, a tévések viszont rögtön megrohanták, de éppen nem ért rá. Azt megtudta a szomszédoktól (ő még helyi lapot se olvas), hogy az alpolgármester és a megyei múzeum igazgatója ötletét egyedinek, megfontolásra érdemesnek tartja, a megvalósítás részletei azonban, ahogy fogalmaztak, „kérdésesek”.

– Ebben minden benne van – csapja elém az 54 éves, nevetős asszony a levelét. – Miskolc kérhet állami támogatást a nemes célra. Szerintem meg is kapná, és fellendíthetné vele a város turisztikai forgalmát, ilyen ugyanis sehol nincs az országban! Pedig érdemes továbbadni a nem lakótelepi ifjúságnak, milyen volt az elmúlt, úgymond „átkos” korszak, aminek akadtak azért vívmányai is. Például egy panellakás, amihez a dolgozó ember ripsz-ropsz, olcsón hozzájutott, és komfortban élt. Én csak tudom! Ónodon születtem, sokáig falusi asszonyként éltem. Tizenegy éve költöztünk Miskolcra, ebbe a földszinti, fákkal, zölddel körbevett csendes lakásba. Három szoba, 73 négyzetméter, erkély. Nyáron hűvös, télen nem izzaszt meg a távfűtés számlája sem, mert rokkantnyugdíjasként napi négy órát gályázok áruházi eladóként, aminek köszönhetően közüzemi tartozásom nincs.

– Miért éppen ez lenne jó panellakás-múzeumnak?
– Majd meglátják! A tízemeletes tömb 1971-ben épült. Sályi Istvánnak, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem megalapítójának halála után róla nevezték el az utcát. Mióta beköltöztünk, itt nem volt felújítás, nem szerepel a panelprogramban; az ajtók, a nyílászárók, az alapberendezések mind eredetiek. Az én konyhámban a kávékiöntő, a konyhabútor, a mosogató, a fali csempe, a gáztűzhely is retro, a 70-es, 80-as évekből való. Egyedül a linóleumot cseréltem ki, mert rettenetes volt a színe. A fürdőszobai kád, mosdó, a centrifuga s a tárcsás mosógép is eredeti. A vécében lévő Dömötör tartályra már sokan nem is emlékeznek. A szobákban tipikus sárga-barna mintás a „buklé” szőnyeg, ezt lefedtem a sajátjaimmal.

– Hogy mennyi a lakás forgalmi értéke? Elvileg lehet 7 millió, egyébként amennyit adnak érte, annyi – vonja meg a vállát. – A múzeum ötlete régóta motoszkált bennem, gondoltam, most jött el az ideje. Ha a lakásom nem kell a városnak, maradok. Mert egyébként el nem mennék innét! Igazi panelasszony lettem, szeretek itt élni! Helyben van a bolt, a posta, a rendelő, a patika. A fiam szupernek tartja az ötletet, el is nevezett retroasszonynak.

A retroasszony a földszint berácsozott erkélyéről int búcsút nekünk, és azt kiabálja: – A rács is eredeti ám!