Féldeci helyett fekvőtámasz

Az a kerékpáros mondja ezt, aki nemrég fél lábbal, négy hónap alatt körbetekerte az ország összes települését. Miért tette? Önmagáért és a sorstársakért. Hogy odafigyeljenek az emberek, és végre változzon valami. Akadálymentesítés – gondolhatják most sokan, mert e téren valóban szégyenletesen állunk. De Bojtos István nem csak erről beszél:

– Mi, mozgássérültek mit teszünk magunkért? Valóban rossz körülmények között élünk, nehezen közlekedünk, sokan anyagilag is ellehetetlenültünk. De nem elég követelőzni. Miért nem mozdulunk ki és mutatjuk meg, hogy emberek vagyunk? Egy fecske nem csinál nyarat, mondogatják nekem. Mindig azt várom, hogy csatlakoznak hozzám mások is, de ez egyelőre nem történt meg.

Persze harmincévesen, mikor két évtizeddel ezelőtt a kamionos baleset miatt amputálni kellett térd alatt a lábát, még ő sem így gondolkodott. A lábbal együtt ugyanis könnyű elveszíteni mindent: munkahelyet, egzisztenciát, társaságot és a hitet, hogy érdemes folytatni. Szobafestőként már nem számíthatott munkára, és hiába választották egykor Nógrád megye legjobb kézilabdakapusának, a sportkarrier is kettétört.

– Attól kezdve a külvilág szemében nem számítottam embernek. Mindenki elfordult, azt feltételezték, hogy agyilag sem vagyok ép. Nem volt feladatom, kocsmázni kezdtem.

Valakit azonban nem veszített el: a felesége mellette maradt, akkor várták első közös gyermeküket. A lelki segítség bizonyára neki is elkelt volna, de nem kapott, így hát ösztönösen cselekedett. Hagyta, hogy férje megéljen mindent, amit ilyenkor kell: dühöt, tehetetlenséget, önsajnálatot. Csak egyet nem tűrt: hogy ebbe az állapotba végleg belesüppedjen. Talán a paralimpiai közvetítést is ezért kapcsolta be a tévében. Jól tette, az egyik sportműsor után érkezett el az a bizonyos reggel.

– Meg kell mutatni, hogy mozgássérültként is ember tudok maradni. Én rontottam el, helyrehozni is nekem kell. Hosszú időbe telt a felépülés, edzettem és elfoglaltságokat kerestem. Ha kellett, fát vágtam.

Aztán belevágott valami másba is, amiben még a mozgássérülteket tömörítő egyesületek sem hittek. A fiáért tette, miatta tanult meg műlábbal görkorcsolyázni.

– Esténként gyakoroltam a feleségem segítségével. Hetekig csak estem-keltem. Az lebegett a szemem előtt, hogy a fiamat csak úgy taníthatom meg, ha én már tudok.

Csak aztán következtek a sorstársak. Őket nem korcsolyázni, hanem hinni szerette volna megtanítani. Hinni abban, hogy másképp is lehet. Ezért indult el 2000-ben körbekorcsolyázni az országhatárt, mert tudta, hogy erre odafigyelnek az emberek. Az igazi eredményt mégis inkább a visszajelzések jelentették: sokan a hatására kezdtek sportolni, valaki tőle merített erőt ahhoz, hogy letegye az alkoholt.

A korcsolyával azonban fel kellett hagynia, mert a csonk nem bírt ekkora terhelést. Ám ő tovább próbálgatta a határait: kőműves mellett dolgozott, kertet ásott. Egyszer egy építkezésen kölcsönkapott egy biciklit. Így kezdődött az újabb szenvedély, aminek eredményeképp idén májustól októberig körbekerékpározta az ország településeit. Átlagosan napi kilencven kilométert tekert. Számtalanszor meglopták, fényes nappal, mikor bement egy-egy települési önkormányzatra, hogy útját a hivatallal igazoltassa. Már tervezi a következő figyelemfelhívó akcióját. Csak előbb létrehoz egy kerekes székes KRESZ-parkot szülővárosában. És már hosszú évek óta mindennap ötkor kel, mert a reggelek olyan szépek, hogy azokat látni kell.