Hasmánt

Azt szinte mindenki érzi, hogy a szóban egyik testrészünk neve lapul, a törzsnek az emésztőszerveket és az ivarszerveket magában foglaló része, a has. A hasmánt jelentése: ’hason’, illetve ’hasra’. A hatkötetes értelmező szótár több írónktól is idéz rá példát. A ’hason’ jelentésre pl. Tömörkény Istvántól ezt: „Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét.” Az utóbbira pedig Mikszáthtól a következőt: „Lefeküdt hasmánt a szekérben.”

De mi lehet a mánt? – ez itt a kérdés. Nos, ez egy nyelvünkből már kihullóban levő, ősi finnugor szó, mell szavunknak mély hangrendű párja, a mál, amely szintén ember és állat mellét, elülső részét jelentette, de a mell és a mál között végbement jelentéselkülönüléssel már az ősmagyarban kifejlődhetett ’hegyoldal’, illetve ’állatok hasi prémje’ jelentése. A négyszáz, XVI. századi levelet tartalmazó Magyar Leveles Tárban pl. ezt olvashatjuk: „Tartozunk szolgálatjában egy mente alá való róka béléssel, akár mál [azaz hasi rész] s akár hát legyen”. Az Új magyar tájszótárban pedig területek, határrészek neveként találkozunk ilyenekkel: Máldűlő, Farkasmál, Málhegy stb.

A hasmánt tehát szóösszetétel útján keletkezett alakulat. Előtagja a has főnév, utótagja pedig ’a test mellső oldala’ jelentésű mál szó, a végén a helyhatározó t raggal. Az l-n hangváltozás alighanem elhasonulás révén ment végbe.

Számos forrásból tudjuk, hogy József Attila és Illyés Gyula annak idején egymás által adott témára és vad, bizarr rímekre is írt verseket. Történetesen Illyés egyszer egy olyan szonett megírását „adta fel” József Attilának, amelynek címe „Reggeli ájtatosság”, első versszakának rímszavai között pedig – ráadásul első helyen – ott szerepel a mi szavunk is. A négy „feladott” sorvég ez volt: hasmánt – fuszekli – szedd ki – vaspánt. (A további szakaszok rímei még hajmeresztőbbek.) József Attila azonban elfogadta a kihívást. Szonettjének első szakasza ez: „Ó, hagyj, Uram még így feküdni hasmánt / csak egy kicsit és jöhet a fuszekli. / A számtantanár bús szemét te szedd ki / s torkát szorítsa össze jól a vaspánt.”

Mit írhatok én itt e kis cikk lezárásául a két költőóriás árnyékában? Vörösmartytól kölcsönözve talán ezt: „Fiúk! Ez jó mulatság, férfimunka volt!”