Az iszkol és társai

1924-ben születtem Hajdúböszörményben. A 30-as években itt ismerték és használták ezt a szót úgy, ahogyan a beszélgetésben is elhangzott: kutyákra és gyerekekre. Amiről most írok, arról a riportban nem hallottam. Az iszkiri ugyebár gyors futásra vonatkozó felszólítás. Nálunk használatban volt egy másik forma is: issz ki! vagy issz el! Ez szintén kutyához szól, és annyit jelent: menj ki innen!, hagyj békén!, ne zavarj! Szeretném megtudni, összefüggnek-e, s ha igen, hogyan.

Igen, összetartoznak. Az iszkiri¬ben, ebben a kissé tréfás ízű szóban a ’menekülésszerűen siet, fut’ jelentésű iszkol ige isz alapszava rejlik. Ez csakugyan leginkább a Hajdúságban él, ahol levélírónk is született, s főleg azon a vidéken használatosak az általa említett formák is. Kovács Máténak A hajdúszoboszlói nyelvjárás vázlata című, 1929-ben megjelent munkájában pl. szerepel az iszki alak, s ugyanez megtalálható Szi¬lágyi László 1940–1942 közti adatokat tartalmazó hajdúnánási szógyűjteményében is. Sőt ez utóbbi szógyűjteményben rátalálhatunk az issz el!, issz te, sőt issz el te! változatokra is, amelyeket az Új magyar tájszótár is idéz. A szótárak és szójegyzékek adatai tehát tökéletesen alátámasztják levélírónk adalékait.

Az isz forma nagy valószínűséggel egy olyan hangutánzó szó, amely a csúszás, siklás, surranás hangját jeleníti meg, de önmagában csak ritkán fordul elő, inkább nyelvjárási származékaiban él. Pl. a ’síkos, csúszós’ jelentésű iszamós, iszamlós melléknévben, a ’csúszkál a jégen’ jelentésű iszánkázik, iszánkodik vagy a ’menekülésszerűen távozik’ jelentésű iszkódik igében, leginkább pedig a köznyelvben is élő iszkol, eliszkol igében. Ez utóbbiakban a hangutánzó tőhöz a -kol, -kel, -köl gyakorító képző kapcsolódik, az így létrejött származékok pedig részint tartós, részint elaprózott cselekvést fejeznek ki. Néhány példa: horkol ’álmában ismétlődő, hörgésszerű hangokat ad’, leskel ’elrejtőzve hosszasan figyel’, tüszköl ’többször tüsszent’.

Én ezek közül a leskelre már diákkoromban felfigyeltem, mégpedig Aranynak Szondi két apródja című gyönyörű versében: „Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold”. Nagyon tetszett, de korábban még sohasem hallottam. Azután rájöttem, hogy bár a mai nyelvben már csakugyan szinte senki nem él vele, igenis, megvan, de továbbképzett változatában, így: leskelődik.