Egy kis borzongás mindenkinek kell

„Vasút mellett, vasutas családban nőttem fel. Gyerekként néha olyan történeteket meséltem este a dédimnek, hogy szegénynek égnek állt a haja. Szakközépiskolásként már folyton magamnál hordtam egy spirálfüzetet, még a fogorvosi váróban is történeteket körmöltem bele. Egyetlen, tanári felkérésre írt drámaparódiámban nagyon „ülhettek” a poénok, mert a közönség dőlt a röhögéstől.

Kiskoromtól imádok olvasni, de nem mesékkel, hanem klasszikus krimivel kezdtem, s végzem is tán. Hamar rájöttem, hogy ilyeneket én is tudok írni, hiszen lényegük a sok-sok csavar, végül a csattanó. Ez nekem könnyen megy.

Miért lettem Mason Murray? Mert anno az ufológiai novellapályázaton szinte műfaji előírás volt az írói álnév. Így vált a kedvencemből, Lőrincz L. Lászlóból Leslie L. Lawrence. A remek humorú Vavyan Fable-ről is kevesen tudják, hogy ő Molnár Éva. Magyar névvel akkoriban (is) nehéz, mondhatni lehetetlen volt eladni sci-fit vagy misztikus krimit. Nekem a Mason (az angol szó kőművest jelent) és Murray együttese tetszett, jól alliterált.

Mikor a pályadíj elnyerése után megírtam az Elátkozottak városa című regényemet, a Hihetetlen Magazin 1994-ben gond nélkül kiadta négyezer példányban. Az ára 340 forint volt, mind elkelt. Gyorsan összejött egy újabb regény is, ám kézirata máig a fiókomban lapul. Pedig jó a sztorija.

Kíváncsi rá? Anglia félreeső szegletében, egy láppal körbevett, régtől üresen álló kastélyt megvesz egy újgazdag, sznob család. Mikor éppen hazaindulnának az ingatlanos hölggyel, beront a kastélyba egy bankrablásból menekülő banda, hogy éjjel ott húzzák meg magukat. A kilenc szereplő szép sorban kezd elhalálozni, noha gyilkos nincs közöttük. A dolgok „csak úgy jönnek”. Egyikük fejét lenyisszantja a páncélszobor kardja, a bandavezért elnyeli a láp. Mintha a kastélyban valaki arra lenne programozva, hogy mindenkit eltakarítson innen. Végül csak a fiatal ingatlanos nőnek sikerül elmenekülnie, és viszi a zsákmányolt pénzt is.

Sajnos a könyvkiadókat akkor már elérte a pénztelenség, én meg nem házaltam a kézirattal. De sebaj, mert a Hihetetlen Magazin évekig, egészen a rovat megszűntéig hozta a novelláimat a műfaj óriásának számító Nemere István mellett. Az is kapóra jött, hogy Miskolcon beindult egy bulvárhetilap, az Új Hírnök – náluk majd’ háromszáz hétig publikáltam Meghökkentő meséimet. Sajnos már az is megszűnt.

Nem vagyok vallásos, de sok mindenben hiszek. Például a természetfeletti jelenségekben, a misztikumban, a fanyar humorban.

Hogy miből merítek ihletet, ha a vasút tabu téma? Újságírók szerint a lapzárta a legjobb múzsa. A „hírnökös” időszakomban vasárnap éjjel mindig lázasan írtam a hétfői leadás miatt. De megihlet egy andalgó pár, egy arc, a ködös ősz zizegő lámpája; bármi a körülöttünk zajló mindennapokból, melyek a tudatalatti énemben válnak bizarrá, mássá, mint a valóság. Abban is hiszek, hogy amire nincs magyarázat vagy soha nem láttuk, még létezhet, mint a Földön kívüli élet. És abban is bízok, hogy még az idén nyomtatásban is megjelenik az interneten már olvasható másik regényem. Lélekcsapda a címe, és arról szól, hogyan lehet „áttölteni” egy idős test szellem(iség)ét, tapasztalatát egy fiatalba. Ez ugye illegális, ráadásul mi van, ha fordítva sül el? Ha egyik reggel valaki arra ébred: „Úristen! Mikor lefeküdtem, még vonzó ifjú voltam, most meg itt úszkál a fogsorom az ágy melletti pohárban?!” A titkos kísérletre persze a titkosszolgálat is felfigyel…

Bármilyen hihetetlen, nem kedvelem a vért, a brutális horrort. Olyan nyugodt alkat vagyok, hogy aki kihozna a sodromból, Nobel-díjat érdemelne.”