Motoros hódító a Himaláján

Kilencévesen cselgáncsozott, 12 évesen már az ökölvívásban aratta a babérokat. Négy év múlva megkapta élete első motorját, szenvedélye lett a motorozás is. Aztán 1976-ban elkezdett szörfözni, egy holland úriembertől vásárolt egy repedt deszkát, azt reparálta meg. A tatai tavon szájtátva bámulták: mi a frászt csinál ez az ember a vízen?!

Hogy valami kenyérkereső foglalkozása is legyen, Juhász István bányamentőként dolgozott Tatabányán. Miért épp bányamentő lett? Egyszerű a válasz: mert izgalmas. Miután bezárták a bányát, Vietnamba ment búvárkodni, a háborúban elsüllyedt hajók felépítményeit kellett szétbontani. Miután mindent szétbontottak, hazajött, de meghallotta, hogy indul a „Hősök visszatérése” elnevezésű verseny. A kegyetlen és emberpróbáló viadalon 9 ezer kilométert kellett megtenni az afrikai Dakartól a franciaországi Nizzáig. Szörfön, katamaránon, motoron, quadon (négykerekű terepmotoron), biciklin, gyalog, úszva és futva, mindössze 21 nap alatt.

– Tudtam, hogy ott a helyem, fél évig edzettem. Ez 1988-ban volt, a szocialista blokkból én voltam az egyetlen induló – meséli mosolyogva az 56 éves Juhász István. – A többiek egy egész stábbal érkeztek, külön repülőgépen. Én teljesen egyedül mentem, a hátizsákommal és két nejlonszatyorral. Úgy néztek rám, mint egy ufóra. A rajt előtt, amikor előkerültek a felszerelések, fokoztam a hangulatot. A Pécsi Kesztyűgyár volt az egyik szponzorom, elkészítették a motorosruhámat. Nyugati magazinokból lesték el, vajon hogyan is fest egy ilyen szerelés. Végül csináltak egy bőrruhát. A sivatagban egyáltalán nem levegőzött a testem, és a forróságban a piros bőr engedte a színét. A dzsungelben pedig minden ág beleakadt, pár nap után úgy néztem ki, mint aki rendszeresen vadakkal harcol. Vinnünk kellett fejlámpát is az éjszakai etapokhoz. Mindenkinek szupermodern lámpája volt, nekem viszont a tatabányai bányából jutott egy tízkilós példány. Na, ezt már nem mertem elővenni, szépen elástam a homokba – idézi emlékeit a négygyermekes családapa.

A megmérettetésen 150 indulóból tizenhatan értek célba. Tizedikként Juhász István. Négy évvel később az Elefántcsontparton rendezett, pénzdíjas Dzsungel Motoros Világkupán is részt vett. A kilencven indulónak adtak egy-egy motort a startnál, és azt mondták: uraim, a dzsungel túloldalán találkozunk. Juhász István második lett. Később újabb kihívást keresett, úgy érezte, nem volt még elég a kalandokból. 1995-ben a magassági motoros világrekord megdöntését tűzte ki célul. Ez akkoriban egy cseh pilóta nevéhez fűződött, aki 5864 méteres magasságig jutott két keréken. Juhász István a Himaláját szemelte ki, és úgy indult útnak, akár egy hegymászó: rengeteg felszereléssel, amelyek a motorra voltak erősítve. De a túlterhelt géppel megcsúszott egy rönkhídon, és beleesett egy vízmosásba. Nem tudott kimászni a nehéz teherrel, végül elvágta az összes hevedert.

– Az utolsó nyolc napot minden hálózsák, sátor és gázmelegítő nélkül tettem meg. Mindössze néhány energiaszelet volt a zsebemben. Ebben a magasságban a ruhám nem tudott megszáradni, hidegsokkot kaptam, ez a mai napig nem múlt el. Ha nyáron egy kicsit elmegy a nap, sokkosan elkezdek fázni, takaróra, hősugárzóra van szükségem, hogy elmúljon ez a borzasztó érzés. Délután hatkor már besötétedett, azt hittem, beleőrülök a magányba. Féltem. Verseket mormoltam, hogy ne háborodjak meg – mesél nemcsak a fizikai, hanem a lelki megpróbáltatásokról is.

Rengeteg zúzódással és egy bordarepedéssel „gazdagodva”, végül sikerrel járt, 6183 méter magasra jutott fel, ezzel megdöntötte a magassági motoros világrekordot. Miután lejött a hegyről, lazításképpen elindult a motorjával egy 700 kilométeres útra, Kőrösi Csoma Sándor sírjához, hogy tisztelete jeléül letegye azt a két marék földet, amit a szülei sírjáról vitt.

Amikor megkérdezem, miért nem adta föl, amikor az élete forgott kockán, és miért volt fontos az a világcsúcs, így válaszol: – Ez mind rólam szólt, a gőgömről. Hogy feltehessem a kupákat a szekrényemre. De rájöttem, hogy ez az érzés csak pár percig tart, aztán ott áll az ember egyedül. Azóta tudom, hogy hol a helyem a világban, amióta Dunaalmáson megnyitottuk a lovardát. Fogyatékos gyerekeknek szervezünk terápiás lovagoltatást. Amikor egy magatehetetlen embert magam elé ültetek a lóra, és látom a boldogságot az arcán, azok a pillanatok megfizethetetlenek. És egy életre szólnak.