Kipakolták a sufnit

Nyíregyháza belvárosában, egy kis öreg ház lugasa alatt beszélgetünk. Egyik szomszéd a zsinagóga, másik a görög katolikus szeminárium, igazán inspiráló környezet. A teraszon mindenféle régi bútortartozék, székek, deszkák, tégelyek. Bent, a műhelyben – nos, ott nincs szinte semmi. Ismeretlenek pár napja törtek be oda, elvittek majd’ minden mozdítható antikvitást. Festményeket, készleteket, porcelánokat. Szerszámokat is, persze nem azért, hogy dolgozzanak vele. Azt gondolták, szép pénzt kapnak majd azokért is, de hát ki vesz ma restaurátor-szerszámokat.

– Nem kifizetődő – legyint Turgyán Attila, aki épp e rablás táján döntött úgy, hogy hamarosan leteszi a szerszámokat. utatja a kezeit: ujjai, mint egy vén fa göcsörtös gyökerei, a sok munka teljesen eldeformálta az ízületeket. Fél évszázada birkózik a régi tárgyakkal, nem csoda, hogy elhasználódtak az ujjai. Pedig még alig múlt hatvan. De tíz-tizenkét évesen már megszállott gyűjtő volt. Nyírpilisen, a szülőfaluban nemigen volt padlás, kamra, rejtett szobazug, amit ő meg ne vallatott volna. Régi pénzek, érmék, pipák, képeslapok kerültek elő. A gyűjtést gyufacímkékkel kezdte, majd órákkal folytatta.

– Az már egy kicsit csencselés is volt – vallja be. – A régi órákat, a tokot is, a szerkezetet is felújítottam, és Miskolcon meg a nagyobb városokban túladtam rajtuk. Hál’ istennek jó kezem volt, meg a pesti szakmunkásképzőben is megtanítottak bennünket a precíz munkára.
Karosszérialakatosnak tanult. Szerette az eredeti szakmáját is, de akkor virult ki igazán, amikor az antik tárgyakra fordíthatta minden idejét. Megszámlálhatatlanul sok, reménytelen állapotban előkerült szekrény, komód, fotel, asztal, csillár, kanapé köszönheti a megújulást neki. Az utóbbi időkben ugyan már kevesebbet dolgozik, de a megviselt kis ház ma is a Tiszántúl egyik legizgalmasabb művészettörténeti fóruma. Megfordul itt mindenféle ember, gyűjtő és nepper, laikus és professzor, szegény és gazdag – mint ahogy a különféle stílusok is otthon érezhették magukat a lugas alatt.

– A biedermeier a kedvencem – magyarázza. – Ott a fa, nem pedig a mester volt a főszereplő, hiszen az ember ott csak a fa rajzolatával játszhatott. Volt a kezemben persze rengeteg más stílusú tárgy is. Egy híres mátészalkai orvos gyönyörű reneszánsz széket hozott reparálásra, remélem, itt van még valahol Magyarországon. Az igazán értékes bútorok ugyanis a rendszerváltás táján megindultak Nyugatnak, hihetetlen mennyiségű kincs került ki akkor tőlünk külföldre. Az ügyes nepperek szinte fillérekért vásárolták fel őket, a legtöbb tulajdonosnak ugyanis fogalma se volt arról, hogy micsoda érték van a kezében.

Ki is ürültek a magyar padlások, sufnik, tisztaszobák, ma már értékes, eladó bútort vagy mást hiába is keresnénk az eredeti tulajdonosnál. Különféle galériákban, magánzóknál találkozunk már csak velük – sokat épp Turgyán Attila restaurált. Most pedig utoljára még magának dolgozik: egy pompás, topolyafa íróasztalt készít, mintegy eddigi munkája megkoronázásaképpen. Már most csodájára járnak.