Gül Baba hagyatéka

Hárman barangoljuk be a miskolci rózsakertet. Az ifjú Fülöp Péterrel, a két éve elhunyt jogász nemrég nősült keresztfiával s mamájával, Fülöpné Barna Katalinnal, a rózsagyűjtemény tulajdonosának unokahúgával, akiből szintén virágszerető jogász lett. A rózsakert örököse a Szikszón élő Fülöp család lett. Közülük Péter naponta bejár Miskolcra, mert az egyetemen informatikusként dolgozik.

A kapunál lila akácok fonódnak egybe hatalmas nyárfákkal, és tábla hirdeti: a kertben lévő botanikai gyűjtemény szigorúan védett! Mindez a belváros szívében: a jórészt domboldalra ültetett, kőfallal, élő sövénnyel körbevett rózsakerttel átellenben betonházak tornyosulnak.
– Mióta a sövényt megbontották – mondja Péter –, riasztót is felszereltünk. Az önkormányzat kifizette, ahogy a locsolás vízdíját is. Volt, hogy parkmunkások segítettek keresztapának, ugyanis a gyűjtemény majdnem felerészben a városé. De mióta keresztapa nyolcvanhét évesen meghalt, kizárólag a családunk gondozza a kertet.

– Ami pontosan 1578 négyzetméter – szól közbe az édesanyja. – Jó negyven éve nagybátyám ebből vett meg a várostól 805 négyzetmétert. Csak a rózsák miatt, mert őket tartotta a virágok fejedelmének. Aztán munka mellett, majd nyugdíjasan szívós kitartással már 900 fajtát és 1200 tövet tartott nyilván. De akkor már az egész kertet használhatta, mert a várostól megkapta a még fennmaradó 772 négyzetmétert is. Nála kedvesebb, szerényebb, jóságosabb, virágszeretőbb embert nem ismertem! Itt Miskolcon nem bérházban lakott, házának kertje is tele volt rózsákkal. Aszalói parasztcsaládban született, szerintem az apja miatt kezdett vonzódni az oltás fortélyaihoz, aki szívességből bárkinek a rózsáját beoltotta. Villanyszerelőként, munka mellett végezte el a jogi egyetemet. Szívós ember volt, talán a halála előtti egy évben betegeskedett, s még akkor is kijárt ide kertészkedni. Olyan szenvedélyesen szerette a rózsákat, hogy a régi időkben, amikor csak háromévente lehetett külföldre utazni, az oltószemet gyakran a szájába rejtve csempészte át a határon, mert azt a növény-egészségügyi szabályzat tiltotta. Bárhová ment, a gyűjtemény járt az eszében. Még Törökországból és Üzbegisztánból is hozott rózsát. Egyszer valaki lerajzolta: Gül Babának ábrázolva ült törökülésben egy kódexen, kezében egy nagy metszőollóval.

– Ott fenn kezdte a vadrózsabokrok oltását! – mutat fel egy borzasztó meredek domboldalra a keresztfia. – S még nyolcvan felett is fel-le mászkált. Kegyetlen munka ám ilyen helyen árkolni vagy télire beföldelni a rózsát! Utolsó éveiben már annyit segítettünk neki, hogy eltanultuk tőle, amit lehetett. És megígértük: nem csak folytatjuk, amit elkezdett, s amire az országban sincs példa, de gyarapítani is fogjuk a gyűjteményét. Most az Ökológiai Intézettől várunk egy szakembert, hogy beazonosítsa a fajtákat, mert a tövek sajnos jelöletlenek, csak keresztapa feljegyzéseire, térképére hagyatkozhatunk, ami kevés egy bemutatókertnél.

A kertben időközben kis házikó is épült. Konyha, tusoló, pici háló, alatta egy ásítóan üres pince. Katika a konyhában mutatja a legfrissebb vendégkönyvet, hiszen nyaranta jönnek látogatók, még csoportosan is. Belépti díj nincs, de az előzetes bejelentkezés kötelező. (A városházán Kovács Annát vagy Fülöp Pétert kell keresni, a 30/507-9561 számon.) Megakad a szemem a vendégkönyv utolsó bejegyzésén: „Családi bajaim miatt rémes hangulatban néztem itt szét, de a látvány lelkileg úgy feltöltött, hogy köszönetet kell mondani érte!”