Én vagyok a híres egyfejű

– „Édes jó istenem, segíts, hogy jól érezzem magam” – szokta kérni színpadra lépése előtt. Beszélgetésünk előtt nincs rá szükség?
– Most nincs rá szükség, az újságíróktól nem félek. A színpad egészen más. Akkor érzem remekül magam, ha együtt vagyok a közönséggel. S ha sikerül az együtt játszás, a nézők is jól érzik magukat.
– Veszik a lapot.
– Igen. Hallják, mit mondok, érzik, mit gondolok. Egy-egy gesztusnak óriási jelentősége van.
– Ha rossz a kedve a színésznek, attól még lehet jó az előadás?
– Attól még lehet jó. Abból lehetnek nagyobb bajok, ha nem vagyok kellően koncentrált, nem hiszek eléggé abban, amit csinálok, vagy ha elkalandoznak a gondolataim.
– Fordítva is igaz? Ha jókedve van, el lehet rontani a játékot?
– El.
– Mivel? Mondjuk, nem reagál a közönség?
– A közönséggel nincs baj. Mindig akad köztük egy vezéregyéniség, aki a hangulatteremtésért felelős. Ha nekilendülnek a nézők, mi is jobban játszunk, többet és többet akarunk adni nekik. Ellenkező esetben, ha kicsit gyengébb a visszajelzés, az a színészekre is kedvezőtlenül hat.
– Bodrogi Gyulát mindenki vidám embernek ismeri. Nem zavaró ennek megfelelni?
– Nem akarok vidám emberként tetszelegni, én csupán élni szeretnék. Egy percig sem tudok tétlenül ülni. Az unalom szót nem ismerem.
– Nem is volt rá módja soha.
– Hálás vagyok érte a sorsnak. Nekem a nyaraláshoz sincs tehetségem. Csak nézem azokat, akik reggel felkelnek, hónuk alá veszik a gumimatracot, lesétálnak a vízpartra, és kifekszenek a napra. Én erre képtelen lennék.
– Nem menne két hétre pihenni?
– Két hétre? Nemrég két napot sem bírtam ki Hajdúszoboszlón, még aznap visszajöttem Budapestre. Megszoktam a tempót, a nyughatatlan életet. Pláne most nem tudok megnyugodni, hogy Nemzet Színészévé választottak a kollégák. Tisztában voltam a jelentőségével, de hogy ennyire nagy dolog, az csak most derült ki számomra. Egy héten át egyfolytában csörgött a telefonom, az utcán lépten-nyomon leszólítottak. Az arcom izomlázas a sok vigyorgástól. De másként nem is viselkedhetnék, mert abban az esetben beképzeltnek, nagyképűnek tartanának.
– Holott sosem az?
– Sosem.
– Nagy terhet tettek a vállára…
– Valóban. Néhány napos féktelen öröm után elgondolkodtam, mekkora felelősséggel is jár a kitüntetés. Azt nem mondhatom, hogy nekem ez már járt. Mégis egyfajta elismerése az eddigi pályámnak és elvárás a továbbiakkal kapcsolatban.
– Fia viszont megijedt, hogy az apja is bekerült a nemzet nagyjai közé, mert ennek szomorú vége szokott lenni, aki meghal, annak helyébe újat választanak.
– Ádám azóta már megnyugodott. Az amerikai legfelsőbb bíróságba is így kerülnek be az új tagok. De nem azért, hogy a babérjaikon ücsörögjenek. Átadják a tapasztalatukat, a tudásukat, az elszántságukat és a gondolataikat.
– Ezt kellene önöknek is tenni!
– Szerintem is. Minden színésznek legyen vágya, hogy egyszer a Nemzet Színésze lehessen, s ha megkapta a kitüntetést, azt tartsa pályája csúcsának. Vagyok annyira önző, hogy ezt így is képzelem.
– S a havi apanázs sem jön rosszul.
– Hát ez az, az eszmei elismerés mellé anyagi is jár. És az is a közönségnek köszönhető. Nem arról van szó, hogy ha eddig nem fizettek meg, most pótlólag majd megkapom. Engem mindig megfizettek – nem mondom, hogy mindig jól –, ezúttal viszont életem végéig adnak járandóságot; nekem pedig életem végéig tudásom legjavát kell adnom érte.
– Alacsony termetéből származott-e előnye vagy hátránya?
– Ha Chaplin hórihorgas, Fred Astaire kövér, Orson Welles meg sovány, biztosan másként alakul a pályájuk. Én sem játszottam el soha Toldi Miklóst, nem is jutottam eszükbe a rendezőknek a szerep kapcsán.
– Mikor jutott eszükbe?
– A La Mancha lovagjában Sancho Panzát formáltam meg, az minden tekintetben nekem való volt. Sokan nem is értették, korábban miért nem rám gondoltak ezzel a karakteres figurával. És hát a Süsü. Csukás István először verses formában írta meg, 1958-ban hangzott el a rádióban, én voltam az egyfejű sárkány. Később Bergendyék is engem választottak, holott nem tudtak az előzményekről. Ők nyilván a karakterem miatt tudtak elképzelni Süsünek.
– Hát nem is azért, mert „sárkány kinézete” van!
– Ezt köszönöm. Valamiért a szinkron is felfedezett magának. A Julius Caesarban én adtam kölcsön a hangom Marlon Brandónak, pedig, ha jobban belegondolunk, rólam már akkor sem egy deli legény jutott eszébe az embereknek; mégis ez volt az egyik legjobb szinkronmunkám.
– Máig sokat vállal. Bírja erővel?
– Lehet, hogy mazochista vagyok, de szeretek dolgozni. Ugyanakkor rettenetesen félek és izgulok a premierek előtt. Pedig „hivatalosan” már nem volna szabad, mégis egyre erősebbek ezek az érzéseim.
– De hiszen kezdettől fogva sikeres a pályája.
– Volt egy-két darab, ami nem jött össze.
– Összességében nézzük!
– Jövőre lesz ötven éve, hogy diplomát kaptam. Magam is csodálkozom azon, hogy milyen sok szép sikert éltem meg, miközben a mélypontok elkerültek.
– Élvezi, érzi a sikert?
– Azt nem érzi az ember. Nem tudok úgy bemenni a színpadra, hogy tegnap már sikerem volt. Ezt a szakmát mindennap újra kell kezdeni, minden előadást nulláról kell indítani. Ha ez sikerül, örülhetek neki.
– Önnek is örülnek…
– Megtisztelő.
– Törőcsik Mari azt mondta: „Örülünk, hogy Bodrogi van.”
– Egyik barátom Törökországban értesült arról, hogy Nemzet Színésze lettem, és utólag bevallotta, a hír hallatán könny szökött a szemébe. Érdekes, a közönség soraiból többen úgy tartják, ez a kitüntetés nekik is szól. Vadidegen emberek szorították meg a kezem: „Gyula bácsi, megkaptuk!”
– Mondanak rosszat is?
– Például azt, hogy lehet egy Süsü a Nemzet Színésze?! Micsoda marhaság! Büszke vagyok arra, hogy „én vagyok a híres egyfejű”.
– Könnyű vagy nehéz önnel?
– Inkább nehéz. Néha kedvesen erőszakos vagyok, de nem szándékosan. Ezt tudom magamról, de azért néha felhívják rá a figyelmemet.
– Öntörvényű? Tudja, mit akar?
– A kettő nem ugyanaz, de mindkettő vonatkozik rám. Szerencse is kell hozzá, hogy azt tehesse az ember, amit jónak lát, és ezért ne utálják ki a világból. Amikor húsz év után felálltam a Vidám Színpad igazgatói székéből, azonnal hívtak a rendezők jobbnál jobb szerepekkel. És nem azért foglalkoztatnak, mert adósak maradtak velem szemben.
– Mi történt volna, ha magára hagyják?
– Ilyen szakmai múlttal csak találtam volna valamilyen munkát.
– Régóta egyértelmű, hogy ön mindent el tud játszani. Mások csak most jöttek erre rá?
– Lehet, hogy korábban is rájöttek, csak én húsz évig mással voltam elfoglalva.
– Nem is merték hívni komolyabb feladatokra?
– A Vidám Színpadon mi is játszottunk komoly darabokat, például a Szomorú vasárnapot.
– Ebben együtt játszott Voith Ágival. Mindenki úgy tudja, hogy ő a felesége, pedig régóta külön utakon járnak, önnek egy hajdani modell a párja.
– Az ember néha elkalandozik ide-oda, amoda. Én ezt soha nem akartam, de így jött ki a lépés. Hogy a feleségem valakivel él, meg én is valakivel élek, annak nincs az elválasztás értelmében köze egymáshoz.
– Tehát nem váltak el. Biztos pont lehet így a család?
– Fontosnak tartjuk, hogy a család együtt maradjon: a fiunk, a menyünk, az unokánk és mi ketten. Mindent megbeszéltünk, és ez tisztességesebb, mint titokban megcsalni egymást. Persze el lehetne játszani, hogy kirepülünk a fészekből, berepülünk a fészekbe, de ha ez egymás tudta nélkül zajlana, akkor az a másik becsapása lenne. Én a világon azt utálom a legjobban, ha valaki mást mond, mint amit cselekszik. A legjobb barátomat nem csapnám be soha.
– Mi lenne, ha egyszer csak ágynak esne? Fél a betegségtől?
– Nem félek. Nem vagyok hipochonder. Hétfőn kivették a vesekövemet, szerdán már játszottam. Ugyanez volt a sérvműtétem után is. Ha elmennék az orvoshoz, biztosan találna valamit, de ez egy 73 éves ember esetében nem kunszt.
– Mondjuk azt, minden rendben.
– Csak vérnyomáscsökkentőt kell szednem. Látja, nem én lettem magas, hanem a vérnyomásom.

Névjegy
Bodrogi Gyula 1934. április 15-én született. Néptáncosként kezdte. Színészdiplomát 1958-ban kapott, s a József Attila Színház szerződtette. 1982-ben került a Vidám Színpadhoz, ahol 1996 és 2002 közt ügyvezető igazgató volt. Egy év szabadúszás után 2003-ban hívták meg a Nemzeti Színházba. Pályája elején kortárs és klasszikus darabokban szerepelt, felismerték komikusi tehetségét is. Moziban először az 1957-es Külvárosi legendában láthattuk, majd úgyszólván évente filmezett. Legnépszerűbb szerepei a televízióhoz kötődnek, rajz- és mesefilmek hőseként imádják a gyerekek. Szenvedélyes vadász, hobbijáról könyvet is írt. Kétszer nősült, első felesége Törőcsik Mari, a második Voith Ági, tőle született Ádám fia. Elismerései: Jászai-díj (1962, 1967), érdemes művész (1973), kiváló művész (1983), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1995), Kossuth-díj (2005), Nemzet Színésze (2007).