Patikamérlegen az elítéltek

– Szakvéleményekre hivatkozva hoztak halálos ítéleteket 1956 után. Az ön által kezdeményezett és vezetett, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága égisze alatt zajló kutatásban azt vizsgálták, hogy ezekkel a szakvéleményekkel kapcsolatban rendben volt-e minden. 

– Nagy újdonsága a most megjelent kötetünknek, hogy a szakértői tevékenységgel foglalkozik. Bebizonyosodott, hogy a szakértők közül többen külső nyomásnak is engedtek a szakmai véleményük megfogalmazásakor a halálos ítéletekkel végződő perekben. Az interdiszciplináris, vagyis több tudományág módszereit felhasználó kutatómunka abban segített, hogy kiderüljön, mi az igazság mindabból, amit a szakértők egykor leírtak. A kutatásban a történészek mellett orvosok, pszichológusok, jogászok is részt vettek. Az is motivált a szakmai munka elkezdésében, hogy ma is vannak olyan történészek – a kötet bevezetőjében meg is nevezem egyiküket –, akik a szakértői véleményeket nem megfelelően használva a meghurcolt és kivégzett személyek ügyében történelemhamisítást, ezáltal kegyeletsértést követnek el. 

– „Korábban sok kérdésre nem tudtam választ adni” – mondta a könyv bemutatóján. Most miként áll ezzel? 

– Egy történeti kutatás kezdetén vannak kiinduló kérdéseink, majd ezeknek a száma egyre csak szaporodik, a kutatás végén pedig sokszor nem lehetünk elégedettek, mert számos kérdésre nem tudunk választ adni. Már korábban is összevetettem a szakértői jelentéseket a tárgyi bizonyítékokkal, a helyszíni szemlék jegyzőkönyveivel, a fényképekkel, és próbáltam kikövetkeztetni, hogy melyek lehetnek az elfogadható válaszok. És ez nem mindig sikerült. A mostani kötet egyik tanulmányát a forradalom idején meghalt Sziklai Sándor ezredes és apósa ügyéről írtam. Ebben a témában ellentmondások merültek fel korábban. A kötetünkben is publikáló igazságügyi orvos szakértők vizsgálata viszont most segített értelmezni a boncolási jegyzőkönyveket, az orvosi anyagokat. Eddig voltak számomra nyitott kérdések, de most nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban általam leírtak kiállták az orvostudományi próbát. 

– Kik döntöttek a halálos ítéle­tekről? 

– A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) pártközpontjában dőlt el, hogy kit ítéltek halálra és kit nem. Főként Biszku Béla belügyminisztersége idején (1957–61) kialakult az a koncepció, hogy annyi embert kellett kivégezni, amennyit a politikai vezetés a rendszer védelmében elesett hősnek, hősi halottnak nyilvánított. Az iratok vizsgálata közben azt is észrevettem, hogy a listában vannak olyan személyek, akikről tudtam, hogy nem lehettek hősi halottak a rendszer védelmében. 

– De miért nyilvánították hősi halottakká őket? 

– A rendszernek szüksége volt hősi halottakra, és arra, hogy a halálos ítéletekkel megegyezzen a számuk. Megjelent olyan vélemény is a pártvezetők körében, amely szerint kevés volt a kivégzettek száma. Az is eldőlt, hogy legalább annyi embert kellett kivégezni, amennyit hősi halottnak nyilvánítottak. Ha úgy határoztak, hogy a súlyos vádpontokban vétlen személy(ek) ügyében halálos ítéletet kell hozni, a korszakban általános kényszerítő módszerek alkalmazása mellett és azon túl, olyan szakértői véleményt írattak, amely igazolta a döntésüket. Sőt, ha szükségessé vált, akkor hősi halottakat „gyártottak”, hogy a létszám megfelelő legyen mindkét oldalon. Ezt a metódust Kádár a nyolcvanas években el is mondta Gorbacsovnak Moszkvában. Egyfajta bűnszövetkezetként működtek. A döntések maradéktalan végrehajtásáért felelős koordinációs bizottság tagja volt Marosán György az MSZMP legfelső vezetéséből, továbbá a megtorlásokért felelős Biszku Béla belügyminiszter, Szénási Géza legfőbb ügyész, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter és Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. 

– Biszku Béla szerepe vitathatatlan. 

– A politikai nyomozók minden éjszaka összegezték a Szalma József vezetésével az aznapi „ered­ményei­ket”, másnap ezeknek az összefoglalóknak ott kellett lenniük Biszku asztalán. Ő megszabta, hogy milyen szálakat varrjanak el, a nyomozás milyen irányban haladjon tovább. A bizottság döntött arról, hogy mi legyen az ítélet. A vádiratokba foglalt tényállások szerint ártatlan emberből is lehetett halálraítélt. Biszku Béla perében történészszakértő voltam 2015-ben, és a tárgyalásokon kiderült számomra, hogy az ügyészség által a bíróság elé beterjesztett fő vádpontokat – ahogy ez a megismételt elsőfokú eljárás keretében később megszületett ítélet is tartalmazta – a tények nem támasztják alá. Én erre a szakvéleményemen túl személyesen is felhívtam az eljáró ügyészek figyelmét, javasolva a vádpontoknak az ügyészség által nagy nyilvánosság előtt kommunikált, a belügyminiszter megtorlásban játszó szerepére módosítását. Az ügyészség erre – amint ezt a kötetet záró, Akik patikamérlegen mérték a halált című tanulmányomban is megfogalmaztam – nem voltak hajlandók. Úgy vélem, ezzel a döntésükkel egyszer és mindenkorra megakadályozták Biszku szembesítését a megtorlás érdekében és alatt folytatott tevékenységével. Biszku Béla 2016 március végén meghalt. Én már a kilencvenes évek közepén a Maléter Pálról szóló könyvemben leírtam és bizonyítottam, hogy Biszku Béla „fő patikusként” mérte patikamérlegen a halált. 

– Tehát pontosan kiszámolták, hogy mennyi legyen a kivégzettek és a hősi halottak száma? 

– Igen, mint mondtam, patikamérlegen kidekázták a számokat. A hatalom döntött arról, hogy kiket kellett a legsúlyosabb ítélettel büntetni 1956 miatt. Meg kell említenem az orvos szakértők közül dr. Kelemen Endrét, aki ebből a körből a hatalom legfőbb bizalmasa volt a halálos ítéletek ügyében. Ha a hatalom azt akarta, hogy egy lőtt seb beforrjon, akkor ő a jelentésében beforrasztotta, és ha kellett, akkor többször is megváltoztatta a véleményét. Egy másik forrásból, Nagy Imre kivégzési jegyzőkönyvéből például az is kiderült számomra, hogy kettő írógéppel készült. Nagy Imre és Maléter Pál neveit még az ítélet megszületése előtt beírták a kivégzés jegyzőkönyvébe. A harmadik akasztásra ítélt személy kiválasztásában a pártvezetők bizonytalanságát tükrözi, hogy Gimes Miklós nevét a jegyzőkönyvbe részben géppel, majd ahol (a másik oldalon) ez utólag nem sikerült, tollal a kivégzőhelyen, az akasztófa közelében rögzítették. 

– Miért feleltették meg egymásnak a számokat Kádárék? Önmaguknak akarták igazolni a döntéseiket? Vagy esetleg Moszkvának? 

– Mindkettő igaz. De más szempont is közrejátszott. Kádár János 1956. október 25-től az MDP vezetője lett, november elsején pedig Moszkvába távozott. A forradalom és szabadságharc időszakában a pártállami vezetés minden lényeges döntése magyar–szovjet egyeztetések után született meg. Kádár ismerte a kommunista mozgalom jellemzőjét: a pártvezetők akár saját elvtársaikat is kivégzik, ha igazolni akarják, hogy nem a hatalommal van baj, hanem valamelyik politikussal. Ezért arra is gondolt, hogy egyszer őt is felelősségre vonhatják. Amint erre a Zinner Tiborral közösen megírt könyvünk címe is utal – Koronatanúk jeltelen sírgödrökben –, a Nagy Imre és társai perben egy későbbi esetleges Kádár-per koronatanúit ítélték halálra, ölték meg. 

– A kötet alcímében beszédes az „(i)gazságügyi szakértő” kifejezés. 

– Ezt a formát – gazságszolgáltatás – már korábban is használtam. A védtelen letartóztatott ember – ezt források sokasága bi­zonyít­ja – az eljárás teljes idő­szakában ki volt téve az erőszak­nak, és ha a „patikusok” úgy döntöttek, nem menekülhetett. Az akkori törvényekben is rögzítetten neki járó – érdemi – védelem minden lehetőségétől megfosztva várta sorsa beteljesülését. A Biszku Béla által – számtalan dokumentum szerint bizonyítottan – kézi vezérléssel irányított politikai nyomozó szervek, az Igazságügyi Minisztérium, az ügyészség és nem utolsósorban a bíróságok politikai ügyekben eljáró szervezetei alkotta „halálgyárból” nem menekülhetett. A megtorlás beazonosított vezetőit a tettükkel nem szembesítették, habár erre a rendszerváltoztatás után még lett volna mód. 

– Mi a tanulsága az 1956-ot követő pereknek? 

– Bármennyire is profinak képzeli magát az apparátus – például a bizonyítékok megsemmisítésében, a hamisításokban –, mégis maradnak nyomok, amelyekből később visszafejthetőek bizonyos döntések. A döntéshozóknak mindig gondolni kell arra, hogy később szembesíthetők lesznek a korábbi tetteikkel. Szakértői vélemények készülhetnek, készülnek a büntető eljárások különböző szakaszaiban, de a szakértőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a jelentéseik egyszer vizsgálhatókká válnak.