Szerelemmel teljesített ígéret

– Ha nem tévedek, két meghatározó pont biztosan volt az életében: az 1952-es helsinki olimpia aranyérme meg az 1956-os melbourne-i olimpián hozott döntése arról, hogy hazát cserél. Melyiket tartja fontosabbnak?
– Teljesen különböző dolog a kettő. Az olimpiai bajnokság életem nagy álma volt, hogy sikerült valóra váltanom, azt a sorstól kaptam ajándékba. Természetesen Melbourne-be is az aranyéremért mentem ki 1956-ban, de végül az életemről kellett döntenem, arról, hogy hazajövök-e vagy elrepülök a vőlegényem után, Kanadába.
– Melbourne-ben nemhogy aranyérmet, de még dobogós helyet sem ért el. Tudja az okát?
– A magyar csapat az 1956-os forradalom két szakasza közt igen körülményes módon utazott ki Ausztráliába. Idehaza folytak a harcok, nem tudtunk edzeni, mindenki ideges volt. Odakinn is folyton telefonálgattunk, s egymás után jöttek a táviratok a hírekkel. Teljesen kiborultam, képtelen voltam a versenyre koncentrálni. Négyszáz méteres gyorsúszásban nyolcadik lettem, százon kiestem a középdöntőből, a négyszer százas váltóban pedig a hetedik helyen végeztem.
– Bántotta?
– Én akkor a világranglista másodikja voltam, hatalmas reményekkel indultam az olimpiára. Bántott, hogy nem szerepeltem valami fényesen, de nem rágódhattam rajta, mert a jövőmmel kellett foglalkoznom.
– Mondhatjuk, hogy az 1956-os forradalom miatt nem sikerült újabb érmet szereznie?
– Ezen sohasem gondolkodtam, de a zaklatott körülmények biztosan közrejátszottak ebben. És ha nincs forradalom, akkor a vőlegényem nem hagyja el Magyarországot, nekem pedig nem kell utánamennem. Addig soha nem fordult meg a fejemben, hogy egy másik országban telepedjek le.
– Hányan disszidáltak Melbourne-ből?
– A százötven fős olimpiai csapatból ötvenen nem jöttünk vissza. Egy amerikai gyűjtötte össze a tagságot, magával vitte őket egy versenykörútra, majd segített nekik a letelepedésben. Én nem mentem velük, hiszen addigra a vőlegényem rokonai már kapcsolatba léptek egy torontói napilappal, majd a Melbourne-ben lévő olimpiai tudósítójuk megkeresett. Megvették a sztorimat, ennek ellenében fizették a repülőjegyemet és a kanadai vízumot.
– Egyből lecsaptak az élettörténetére?
– Az egész világ figyelte az 1956­os eseményeket, úgyhogy emiatt és a korábbi olimpiai bajnokságom miatt is érdekesnek tartották a vasfüggöny mögül érkező szerelmesek sorsát, még a televízió is közvetítette az esküvőnket.
– Sokkal izgalmasabb lett volna, ha a forradalom elől menekül…
– De engem a szerelem vitt Torontóba. Még csak huszonhárom éves voltam.
– Tengerentúli életéről volt elképzelése?
– Semmi. Olimpiai egyenruhában, egy kis bőrönddel a kezemben érkeztem Kanadába. Másokhoz hasonlóan én is a nulláról kezdtem. Gondolataim máshol jártak: aggódtam a családomért, az öcsémért, és nem tudtam, hazatérhetek-e valaha is Magyarországra.
– Tartották a kapcsolatot?
– Természetesen. Eleinte csak telefonon, majd amikor 1962-ben amnesztiát kaptak a disszidensek, rendszeresen haza is látogattam.
– Nem akart tovább versenyezni?
– Rendesek voltak a kanadai úszók, maguk közé fogadtak. Fél év után kiderült, hogy ebből nem lehet megélni. Abbahagytam az úszást, és munkát kerestem. Első kislányom megszületéséig egy fotólaboratóriumban dolgoztam.
– Új szakmát választott?
– Nem volt teljesen új, hiszen az ötvenes évek elején a MÁV fotólaboratóriumának mindeneseként már megismerkedtem a szakma alapjaival. Kanadában részt vettem a New York-i székhelyű School of Photography négyéves távoktatói programján, majd megalapítottam a saját fotócégemet, a takarítónővel együtt csak hárman dolgoztunk benne. Műtermi fényképezés mellett vállalatoknak készítettem riportképeket, gyakran fotóztam megrendelésre épületeket is. Néha vállamra vettem a táskámat, elindultam valamerre, és lefényképeztem, amin megakadt a szemem. Művészi képeimből több kiállítást rendeztek világszerte. Első albumom 1979-ben jelent meg Torontóban, a második pedig tíz évvel később, Budapesten.
– Ebben a kötetben magyar tájakat mutat be Illyés Gyula verseivel. Ezzel bizonyította magyarságát?
– A gyökereket nem lehet elszakítani. Ötven éve élek Kanadában, ott született a két lányom és a három unokám. Mindkét állampolgárságomra büszke vagyok, a kanadaira és a magyarra is.
– Mi volt a legnehezebb?
– Nem volt könnyű megszokni odakinn. Hosszú évekig gyötört a honvágy. Magyarországon mindenki ismert, Kanadában viszont légüres tér vett körül. Akkor lett egy kicsit könnyebb, amikor gépészmérnök férjem cége fellendült.
– Meddig tartott a nagy szerelem?
– Huszonkét év után váltunk el.
– Elváltak?
– Már nem tudtuk egymást boldoggá tenni. Egyszer csak elmúlt a hajdani lángoló szerelem. Két lányunk már nagy volt, a válással nem okoztunk nekik törést.
– Nem lehetett könnyű egyedül a két gyerekkel!
– Anyagi gondunk nem volt. Jobban az egyedüllét fájt.
– Miért nem költöztek haza, Magyarországra?
– Mert minden Kanadához köt bennünket. Nekem mindkét ország a hazám.
– Sűrű a programja, ha itthon van?
– Semmit nem tervezek előre. Viszont régi barátnőimmel, köztük Killermann Klárival és Székely Évával mindig találkozom. Nosztalgiázunk, pletykázunk és röhögcsélünk. Együtt töltöttük a fiatalságunkat, máig szoros köztünk a kapocs. Nem véletlenül, hiszen a korszak egyik legsikeresebb edzőjénél, Sárosi Imrénél úsztunk.
– Ez már történelem. Van része megbecsülésben?
– Az ezredfordulón megkaptam a Magyar Örökség Díjat, tavaly pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét a sportban, a fényképezésben és az irodalomban elért eredményeimért.
– Kevesen büszkélkedhetnek három sikeres szakmai úttal. Érdekes, hogy az úszás tartott a legrövidebb ideig…
– Az úgy volt jó. Amikor felhagytam az aktív sportolással, 1963 és 1965 között edzősködtem egy torontói sportklubban, ahol a lányaim is úsztak. Nagyobb lányom kanadai bajnok volt százméteres mellúszásban, kisebbik pedig ifi bajnok.
– Maximalista?
– Addig nem nyugszom, amíg nem teljesítem, amit kitűzök magam elé. Ezt még úszó koromban megtanultam. Sárosi azt mondta, ha jó úszó akarok lenni, akkor nem kell mást csinálnom, csak enni, inni, úszni és aludni.
– Ennyi a titok?
– Ennyi.
– És mi a titka művészfotóinak? Valaki „állóképek mesebirodalmának” nevezte őket.
– Almási Miklós kritikus fogalmazott így a budapesti kiállításom megnyitóján. Akkor mutattam be második regényemet is.
– Miért ír regényeket?
– Mindig szerettem írni. De mielőtt hozzákezdtem volna, elvégeztem egy-két tanfolyamot, hogy felvértezzem magam az íráshoz. Sohasem voltam jó magyar nyelvtanból, és az angolt is a lányaim lektorálják. Először a Két asszony élete című regényem készült el, az anyósomról és a húgáról szól. Angolul írtam meg, azután lefordítottam magyarra.
– Könnyebb volt angolul írni?
– Igen. Mondok még meglepőbbet: én angolul álmodom. Amikor Kanadába érkeztem, megfogadtam, addig nem olvasok magyar nyelven, amíg nem tanulok meg angolul.
– Ígéret – miért ez lett második regényének címe?
– Azért, mert arról az ígéretről szól, amit a vőlegényemnek tettem 1956-ban. Ezt a könyvemet először magyarul írtam meg, de angolul is megjelent.
– Felismerik a pesti utcán?
– A múltkor megszólítottak a boltban: „Maga a Gyenge Vali?” Nem is akarták otthon elhinni, a sógornőm megjegyezte: „Csak nem azt kérdezték meg tőled, hogy hol vetted a kabátod?” Tudom én, hogy elszálltak fölöttem az évek, ezért is esik jól, ha néha-néha felismernek. Kapok néha levelet is, például azoktól, akik megszállottan gyűjtik az olimpikonok dedikációit. Ezzel aztán az unokáimnak is imponálok.
– Mi maradt az úszásból?
– Mindennap úszom