Benne élünk a történelemben

– Tényanyagát, terjedelmét és illusztrációit nézve is óriási a vállalkozása. Mennyi idő alatt készült el a kötet?
– Látszólag rövid idő alatt: 2005 nyarán kezdtem írni, és 2006 februárjában már leadtam az alapjául szolgáló szöveget, valamint javaslataimat a különböző mellékletekre. Valójában azonban egész eddigi kutatói és tanári munkám benne van. Ez pedig több évtized.
– Egy könyvről beszélünk, ami tulajdonképpen kettő…
– Igen, két változatban adtuk ki. A „rövid" változat csak az én alapszövegemet és a forrásokat tartalmazza. A „képes" verzió viszont több mint ezer fényképet, térképeket és grafikonokat is magában foglal. Mindezt természetesen színesben. A „kicsi" könnyen kézbe vehető, vonaton, metrón vagy az ágyban egyaránt olvasható, és viszonylag olcsó. A „nagynak" a súlya, mérete és az ára egyaránt tetemes. Ezt legjobb egy asztalon lapozgatni. Előállhattunk volna persze többkötetes művel is. Ezt azonban a kutatókon kívül aligha vennék kézbe mások. Mi az érettségire és az egyetemi vizsgákra készülő diákoknak, no meg az érdeklődő felnőtteknek szántuk a munkánkat.
– Milyen szempontok alapján válogatta az eseményeket?
– Szakítottam az egyoldalú eseménytörténettel és a politika-centrikussággal. A szokásosnál nagyobb terjedelemben foglalkoztam viszont a gazdaság, a társadalom és a szellemi élet fejleményeivel. Einstein, Freud, Picasso és Bartók hozzájárulását az emberiség történetéhez éppúgy tárgyaltam, mint Churchill, Hitler, Sztálin vagy Gorbacsov tetteit. Szándékom az volt, hogy a politikát, a gazdaságot, a tudományt, a művelődést egységben láttassam. Persze a mindent felölelő múltszemlélet határtalan, és a lehetséges témák körét valahogy mégiscsak ki kell jelölni. Úgyhogy mondjuk azt: törekedtem a teljességre.
– Vizsgálta a környezetünk, a női emancipáció, a kisebbségek kérdéseit is...
– Külön fejezetet kaptak a II. világháború utáni ipari fejlődés káros környezeti hatásai. A női emancipáció folyamatára pedig több alkalommal visszatértem, csakúgy, mint a kisebbségek problémáira.
– Mikor válik egy általunk is átélt esemény történelemmé?
– Ez a történelem meghatározásától függ. A személyes emlékezet háromnemzedéknyi időt fog át: a nagyszülőkét, a szülőkét és a gyerekekét. Vagyis nagyjából 90 évet. Ez gyakran ellentmond a közelmúltra vonatkozó uralkodó felfogásoknak. Idővel a személyes emlékezet egyre halványul, s a múltkép alakítását átveszi a történetírás. Különleges tudásánál fogva a történész mindazonáltal a legközvetlenebb múltról is tud érvényes megállapításokat tenni. Hisz végül is: benne élünk a történelemben.
– Egy egészen közeli példa: a schengeni határnyitás. Bekerül a történelemkönyvekbe?
– Schengen egy olyan folyamat egyik állomása, amely a II. világháború után kezdődött, és még hosszú ideig fog tartani. Ez az európai egységesülés folyamata, amit az egyetemeken már ma is tanítunk. Hogy konkrétan Schengen belekerül-e a történelemkönyvekbe, az attól függ, hogy hány kötetben és hány év múlva írjuk meg az Európai Unió történetét. Egy többkötetes munkában bizonyosan megemlítődik, egy rövidben kérdéses.
– Amikor tanúi vagyunk a nagy horderejű történéseknek, gondolunk-e arra, hogy a szemünk láttára formálódik a világ? Vagy ebben csak a történészek biztosak?
– Még a történészek sem lehetnek biztosak abban, hogy egy mai eseménynek mi lesz a jelentősége évtizedek múlva. A múlt ugyanis mindig csak a jelen, a jelen pedig a jövő perspektívájából értelmezhető. És azt, hogy mit hoz a jövő, pontosan senki sem tudja.
– Egy tudós számára izgalmasabb az újkor, mint mondjuk a sötét középkor?
– Embere válogatja. Én ifjúkorom óta a közelmúlt iránt érdeklődöm. Hogy ennek pontosan mi az oka, nem tudom. Talán az, hogy ez függ össze legszorosabban a jelennel, amelyben élünk.
– Milyen szempontok alapján választja kutatási témáit?
– Saját döntéseim, munkahelyi vezetőim akarata és a véletlen egyaránt szerepet játszottak. A 20. századi magyar történelem az én elhatározásom volt, de első témámat, a Kalocsa környéki 1919-es parasztlázadás tanulmányozását egyik szegedi tanárom, Nagy István ajánlotta. Az 1970-es évek végén – már az Akadémia Történettudományi Intézetében – én ragaszkodtam a Horthy-korszakhoz, s Ránki György igazgatóhelyettes javasolta Bethlen István működésének a tanulmányozását. Ennek eredménye 1991-ben jelent meg. Azóta én határozom meg, hogy mivel foglalkozom, ám elhatározásaim mindig idomulnak a külső kihívásokhoz. Ez érkezhet egy külföldi intézettől vagy egy hazai kiadótól egyaránt. Annak a könyvnek a megírására például, melyről most beszélünk, a Rubicon című folyóirat kiadójának vezetője, Rácz Árpád vett rá.
– Mire figyel jobban: a világ eseményeire vagy a hazaiakra?
– Általában a hazaiakra, hiszen itt élek és magyar vagyok. Egy-egy hosszabb külföldi út során viszont intenzíven érdeklődöm azon ország iránt, ahol éppen élek és dolgozom. Kettőezer-hat tavaszán Finnországban tanítottam, s már ott megírtam egy hosszabb esszét a „finn csodáról". Korábban, amikor Dél-Koreában jártam, az ő felzárkózásuk foglalkoztatott. Az Egyesült Államokban pedig olyan sokat tartózkodtam, és olyan sok benyomás ért, hogy még nem mertem papírra vetni az élményeimet. Hazatérve aztán mindig visszazökkenek az itthoni valóságba. Egy-két hétig még a külföldi hírcsatornákat nézem, s a magyar műsorok riasztanak. Aztán akklimatizálódom…
– Hogyan segít eligazodni történészként? Mi a lényeges és mi a lényegtelen?
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Nyilván vannak olyan vitathatatlanul jelentős események, amelyek a legrövidebb összefoglalásból sem maradhatnak ki. Az I. és a II. világháború vagy 1956 például bizonyosan ilyen. De hogy az 1919-es Kalocsa környéki parasztlázadásnak be kell-e kerülnie egy magyar történeti szintézisbe, az vita tárgya lehet. Én beletettem, s még egy forrással is illusztráltam a felkelést és annak leverését. Mások viszont nem szokták. Végeredményben tehát a történész és a terjedelem dönt.
– Úgy gondolom, az is lényeges, hogy a történész népszerű formában, érthető nyelven adja elő, illetve írja meg a tényeket.
– Ha a történész csak szakmunkákat publikál, akkor kevesen olvassák. Ha viszont csak ismeretterjesztő munkákat jegyez, akkor nem tudós. Én időről időre kiadok ilyeneket is, olyanokat is. Kettőezer-hatban például az 1947-es párizsi békeszerződésről írtam egy monográfiát. Egyetlen döntésről egy egész kötetet. Egy év alatt kétezer példány fogyott el belőle. A mostani, a 20. századról szóló könyvem képes változatából egyetlen hónap alatt többet adtak el.
– Egy Kalocsa melletti kis faluból, Homokmégyről indult. Eljutott-e már az „értől az óceánig"?
– Ötvenhét éves vagyok. Mondjuk, hogy eljutottam a tengerig. Az óceánig még evezni kell egy kicsit.
– Mit hozott otthonról? Milyen útravalót kapott a szüleitől?
– Elsősorban a munka szeretetét. Szüleim kétkezi parasztemberek, akik számára a mindennapi munka a becsület és az élet alapja. Én is így vagyok vele.
– „Távolságtartó, ítéletalkotásban visszafogott, kulturált történész"– írják önről. Csak így lehet...?
– Sokféleképpen lehet, de én ilyennek születtem, vagy ilyenné lettem, s most már ilyen is maradok.