Furcsa fordulatok figurája

– Fáradtnak látszik.
– Rengeteg a teendőnk. A köztelevízióban a Csináljuk a fesztivált!, a Sport1 csatornán a pókerközvetítéseket rögzítettük. Rengeteg a fellépésünk is, és dedikáljuk Klárika könyvét, A Korda-sztorit, melyet rólam írt.
– Megjelenik majd az ön könyve is A Balázs Klári-sztori címmel?
– Klárika erre azt szokta mondani, hogy én nem vagyok annyira képben vele, ahogyan ő velem…
– Hogyan fogadták rajongóik a mostani házaspáros kötetet?
– Volt, aki részletesebb élettörténetet várt, de ahhoz több idő kellene, s az egy másik könyv lenne. Egyszer talán lesz is.
– Ama részlet mindenesetre most olvasható, hogy segédmunkásként indult az egykori Kábel- és Sodronykötélgyárban. Azt hinné az ember, hogy a kötélgyári kultúrműsorokban kezdett énekesként.
– Vegyipari technikumot végeztem, s miután az iskolai rendezvényeken szavaltam, a velünk szemben lakó Verebes István édesapjának, Verebes Károlynak az irányításával készültem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de a harmadik rostán kiestem. A vegyiparhoz nem volt kedvem, s elmentem pincérnek a Margitszigeti Casinóba, ahol édesanyám pénztáros volt. Egyik nap megjelent édesapám, s amikor meglátta a kezemben a söröstálcát, lekevert egy hatalmas pofont, s azt mondta: „Fiam, vagy vegyésztechnikusként dolgozol, vagy elmész segédmunkásnak!” Így kerültem a Kábel- és Sodronykötélgyárba, ahol az udvart takarítottam, de a kollégák felajánlották, ha énekelek nekik, helyettem is dolgoznak… A szüleim pedig kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy énekes lesz belőlem. Az első szerződést tizenkilenc éves koromban a Budagyöngye Kerthelyiség kínálta, ott léptem fel először, 1958 nyarán.
– Emlékszik, mennyi volt a gázsija?
– Negyven forintot kaptam naponta, ebből tíz forintot le kellett adnom a szervezőnek.
– Mindennek az idén lesz ötven esztendeje. Megünneplik a 2008-as Korda-évet?
– Csodálatos évforduló előtt állok, de ne tűnjék nagyképű kijelentésnek: az utóbbi időben nem volt esztendő, amely ne lett volna Korda-év. Ez alatt azt értem, hogy minden esztendőben történt velem valami szép és jó. Adódtak persze rossz évek is, ami azt jelenti, hogy unatkoztam, nem csináltam érdemleges dolgot. Az elmúlt hat évben a legjobb pillanatok jöttek az életembe: szerepet kaptam Herendi Gábor Magyar vándor című filmjében, egyik műsorvezetője lehettem a Csináljuk a fesztivált! című programnak, melynek újabb szériájába is bekerültem, hatalmas sikerünk volt a Sziget Fesztiválon, elkezdődtek a pókerközvetítések. Utóbbinak köszönhetően 2006-ban megkaptam a legjobb sportriporternek járó díjat, megválasztottak tiszteletbeli sportújságírónak, Novotny Zoltánnal együtt közvetíthetem a Sportcsillagok Gáláját.
– Mondhatjuk, hogy sokkal inkább topon van, mint a hatvanas vagy a hetvenes években?
– Az indulás után huszonöt évet „lehúztam” a topon, a táncdalfesztiválokon bolondultak értem a lányok és az asszonyok. Majd megérkezett az életembe Balázs Klári, a Korda György–Balázs Klári kettős újabb tíz évet jelentett az élvonalban, s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ma is ott vagyunk.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy az élete tele van furcsa fordulatokkal. Mire gondolt?
– Szinte akadálytalanul haladtam előre a pályámon, 1974-ben Amerikába is eljuthattam. Azóta harmincötször voltam kint. Ki gondolta volna ezt az elején? Ugyanez volt Kanadával, hétszer Ausztráliával. Majd támadt körülöttem némi csend, mígnem 1990-ben arra gondoltunk, megalkotunk egy családi panziót. Melbourne-i barátaink óceán parti szállodáját megirigyelve vettük a bátorságot, hogy felépíttessük a Villa Kordát. Azóta is gyakran megállok e szálloda előtt, és azt kérdezem magamtól, hogyan tudtuk ezt összehozni?!
– Én is ezt kérdezem!
– Egy német autókereskedő ismerősöm a szálloda építése idején, amikor hatalmas kamatokat kellett fizetnem a hitelek után, megkérdezte, miért lát engem szomorúnak. Őszintén megmondtam, hogy anyagi gondjaim vannak. Egy Korda Györgynek? – csodálkozott. – S mennyi kellene magának? – Ötmillió forint. – Rendben, holnap megkapja… Évek múlva vissza is fizettem neki. Persze, pechjeim is voltak, a híres-hírhedt úszómenedzser, Zemplényi György nyolcmillió forinttal vágott át. Az a pénz elúszott.
– Máskor meg szerencséje volt. Állítólag az egyik hazai fesztivált úgy nyerte meg, hogy színpadra sem lépett.
– Ez tényleg így esett. Az egyik székesfehérvári Made in Hungary című táncdalversenyen a Villámtréfa című dalt kellett volna énekelnem, de mivel a verseny előtti napokban megfáztam, el sem indultam a helyszínre. A szavazólapon viszont ottmaradt a dal címe és az előadó neve, s anélkül, hogy színpadra léptem volna, abban az évben tizennégyezer szavazattal megnyertem a Made in Hungaryt…
– A közönség szereti önt, a kritikusok viszont máig fanyalognak a produkcióin. György Péter esztéta például az egyik koncertje nyomán azt írta, hogy Korda György „a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából él, s jól átmentette magát ebbe a kapitalista izébe.”
– A kritikát meg kell hallgatni. De ki az a György Péter? Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák? Nem is értem az idézett megjegyzését. Mert ha esetleg azt írná, hogy Korda György nem énekel tisztán, rosszul mozog a színpadon, nem jók a dalai, kifogásolni való az előadásmódja, azok konkrét dolgok, melyekkel vitatkozni lehet. S ha összehozza a dalaimat a Kádár-korszakkal, arra azt mondom, nem tehetek róla, hogy akkor éltem. Azt sem értem, mit mentettem át a kapitalizmusba.
– Azt mindenesetre „átmentette”, hogy máig olyan, mintha skatulyából húznák ki, szemmel láthatóan alaposan kiélvezi az élet minden porcikáját.
– Jól látja. Az összes élvezetet szeretem. A szerelmet, a kulináris örömöket, a kártyajátékot, az ékszereket… Mindent, amit földi hívságként emlegetnek… Mindeközben betartom az adott szót, a gerincem egyenes, soha nem árulok el és nem csapok be senkit.
– Miként lehetséges, hogy ötven éve énekel és hatvanhárom éve kártyázik?
– A nagypapám házfelügyelő volt, az éjszakákat rendszeresen átultizta egyik barátjával, de miután az ultihoz hárman kellenek, a haverja azt mondta, ha már ez a gyerek úgyis itt alszik veled, tanítsd meg ultizni! Így történt, hogy ötévesen már tudtam ultizni. Fél év múlva elnyertem az öregek pénzét…
– Mikor könyvelhette el élete legnagyobb kártyaveszteségét?
– Egy mauritiusi kaszinóban tettem próbára a szerencsémet. Tíz­ vagy húszdolláros alapon szerettem volna Black Jacket játszani, s nem tudtam hozzáférni a játékhoz. Odamentem egy asztalhoz, ahol kínaiak voltak, csak azt nem vettem észre, hogy ötszáz dolláros téteket tettek. Így vesztettem el tízezer dollárt…
– Nem jelentett-e valamiféle lelki veszteséget, amikor túlságosan sziruposnak nevezték az ön által képviselt zenei világot?
– A hangom miatt is kezdettől fogva beskatulyáztak a szerelmes, romantikus dalok előadójaként, de hát a slágerek sehol nem a világmegváltásról szólnak. Valóban sziruposak, ezt elismerem. Nem tagadom azt sem, hogy a szövegek is olykor kissé nyálasra sikerültek, bár nem én írtam őket. Az egyik kritikus különben is azt írta, Korda György ne politizáljon a szövegeiben, hanem korcsolyázó szépasszonyokról énekeljen…
– Az elsőt már teljesítette. De mi lesz a korcsolyázó szépasszonyokkal?
– Nagyon köszönöm, hogy felhívta rájuk a figyelmemet. Ám sokat ne reméljenek, hiszen több mint húsz éve mellettem is van egy szépasszony. Klárika viszont nem tud korcsolyázni…