Meghal, aki egy helyben topog

– Még nem teljesen lejátszott  meccs a kormányzati negyed ügye?
– Ha már meccset emleget, valóban tekinthetünk úgy rá, mint egy bajnokságra. Egy fordulón már túl vagyunk, melynek eredménye az lett, hogy a kormányzati negyed megvalósítását politikai okokból „megállították”. De nem vagyunk vesztesek, sőt megnyertük a mecscset. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) arról értesített bennünket, hogy az ajánlatunkat elfogadták, így a pályázatunkat sikeresnek tekinthetjük. Az más kérdés, hogy a KVI az eljárás érvénytelenítése mellett döntött.
– Mi lesz a következő meccs?
– Vizsgáljuk, hogy indítsunk-e pert, vagy forduljunk-e jogorvoslatért. Mi azonban szívesebben kezdenénk egy új meccset, ami arról szólna, hogy hol és miként lehetne kormányzati negyedet építeni. Ha lenne egy politikai és üzleti szempontból is jól kimunkált tender, azon biztosan részt vennénk.
– Az egyszerű halandó számára talán elképzelhetetlen, hogyan lehet sokmilliárdos kormányberuházást megcsípni. Másképp fogalmazva: hogyan lehet a „húsosfazék” közelébe kerülni?
– Nagyon komoly erőforrásnak kell lennie. Csak akkor érdemes elindulnia egy cégnek bármilyen pályázaton, ha megfelelő referenciákkal, biztos pénzügyi háttérrel és kellő szakmai támogatással rendelkezik.
– Egy kisebb vállalkozásnak tehát esélye sincs?
– Nem tartom lehetetlennek, de tisztában kell lenni azzal, hogy a képzeletbeli létra mely fokán áll az aspiráns cég, hiszen pillanatnyi pozíciója helytelen megítélésével nemcsak saját magát, hanem a pályázat megvalósíthatóságát is veszélybe sodorhatja. Mások a feladatok, a hangsúlyok egy kisvállalkozásnál, és megint mások egy nagyvállalatnál. Nekem mindkettőben volt részem. Vállalkozói pályafutásomat egy pici kőbányai irodában kezdtem a kilencvenes évek elején, most pedig egy évi hetvenmilliárdos árbevételű céget vezetek. Semmiképp nem szabad figyelmen kívül hagyni a nagyságrendeket.
– Ismerni kell saját korlátaikat, mindazonáltal némi önkritika is szükséges…
– Így van. Ezt a kormányzati negyed pályáztatása kapcsán is lehetett érzékelni. Sokan azt mondták, azért léptek vissza a konkurens pályázók, mert teljesíthetetlen volt a feladat. Én viszont úgy gondolom, nem rendelkeztek olyan erőforrás-halmazzal, melynek minden egyes eleme a sikert garantálta volna.
– Nem találtak önökön fogást, botrány nélkül megúszták. Ha csak abba nem lehet belekötni, hogy a KÉSZ két csúcsvezetője nem is olyan régen még a szintén pályázó, majd visszalépő Wallis csapatát erősítette.
– Ez már úgy is felmerült, hogy miután Gansperger Gyula és én eljöttünk a Wallistól, mindjárt lett esélye a KÉSZ-nek a győzelemre. Bár nem hangzik rosszul, az üzleti életben nincsenek ilyen konspirációs együtthatók.
– Akkor elárulná, hogy ön például miért hagyta el a jól menő céget?
– Már nem volt olyan továbblépési lehetőség, ami kihívást jelentett volna számomra. Egyébként a Wallisnál nem is voltam benne abban a csapatban, amelyik a kormányzati negyed pályázatával foglalkozott.
– Milyen erők mozognak egy-egy pályáztatás hátterében? Kell hozzá ismeretség, sógor, koma, jó barát, vagy egy jól irányzott telefonhívás?
– Ezek az idők már elmúltak. Nem azt mondom, hogy nincsenek ismerősök bizonyos potentát helyeken, hiszen aki régóta benne van a körforgásban, annak óhatatlanul lehetnek egy-egy szakterületen személyes kapcsolatai. Azonban a pályázati siker nem kapcsolatokon vagy telefonokon múlik. A nagy horderejű üzleteknél vagy közbeszerzési tendereknél az ismeretség jelentősége eltörpül. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán helyzetbe kerüljön, nagyon komoly szakmai munka és háttér szükséges. A végeredmény sem attól függ, hogy kinek van protekciója a döntéshozók között.
– Viszont a politikai érdekek erősen számíthatnak!
– Pontosan. A kormányzati negyed esetében is politikai döntés született. Véleményem szerint kemény politikai játszmák, csatározások és érdekek húzódnak meg mögötte.
– Evezzünk személyesebb vizekre. Említette az imént, hogy azért váltott munkahelyet, mert nem talált újabb kihívásokat a korábbi cégénél. Mikor ér fel valaki a csúcsra? Miből lehet ezt megérezni?
– Nekem fontos a változtatás, előremutató feladatok nélkül nem látom értelmét a munkámnak. Nehezen viselem az egyhangúságot, az ismétlődést, ellenben keresem a pezsgéssel járó változásokat. Nemrég készült rólam egy személyiségteszt, az is a fentieket erősítette meg.
– És milyen vezető? Szigorú vagy engedékeny? Jókedélyű vagy morcos?
– Mindenképpen jó kedélyű. És optimista. Tiszta, átlátható helyzetekben demokratikus vezetőnek tekintem magam, aki konzultál a munkatársaival, vezetőkkel és beosztottakkal egyaránt. A megállapodások betartását szigorúan veszem. A fáma szerint éles helyzetben könyörtelen vagyok, ellentmondást nem tűrően koncentrálok a megoldásra.
– Mitől nőhet nagyra egy cég? Mondjuk, ismeretlen területeket kell meghódítania?
– Ennél összetettebb a helyzet. Aki egy helyben topog, az meghal. A világgazdasági folyamatokat figyelembe véve létezik egyfajta növekedési kényszer, ami továbblépésre, terjeszkedésre ösztönöz bennünket. A multinacionális vállalatok terjeszkedése hihetetlen módon felgyorsult, csak az a cég képes életben maradni, amelyik az újkeletű piacnak megfelelően viselkedik.
– Megfigyelhető, hogy a magyar nagyvállalatok kelet felé terjeszkednek. Jó az irány?
– A gyakorlati tapasztalatok szerint igen. Az olajipar, a bankszféra már bizonyított. Nekünk az építőipar területén vannak komoly érdekeltségeink Romániában és Ukrajnában. A szomszédos országoktól tanulhatnánk is, ahol a nemzeti vállalatok közvetett támogatását fontosnak tartják. Nálunk ez nem szempont, sőt inkább hátrányt jelent.
– Ezért mennek el?
– Ezért is. És minden további nélkül be lehet kapcsolódni a környező országok nagy beruházásaiba, ha megfelelő stratégiai szövetségest és partnert találunk.
– Miért nem nyugaton próbálkoznak?
– Ott a gazdasági növekedés eljutott arra a szintre, amiben nincs meg a Közép-Kelet-Európában elérhető hozamlehetőség. Nem véletlenül jönnek a nyugat-európai vállalatok is a keleti régióba. Nekünk van némi előnyünk: jobban értjük azt a szellemiséget, ami a tőlünk keletre fekvő országokat jellemzi.
– Azért felkészültség, tehetség is kell hozzá. Önnek töretlen a karrierje, de gondolom, kiskorában nem vezérigazgató akart lenni...
– Családomban sok jó példát láttam. Édesapám nagyvállalati vezetőként dolgozott, nagybátyámnak is komoly megbízatásai voltak, akarva-akaratlanul hatással voltak rám. Elég hamar bekapcsolódtam az üzleti világba, gimnazista társaimmal kezdtem el számítástechnikai eszközökkel kereskedni. Hogy mindig a megfelelő irányba haladtam, s egyre magasabbra jutottam, azt annak köszönhetem, hogy felismertem azokat az élethelyzeteket, melyekből tovább tudtam lépni.
– Szorgalom is kellett hozzá, nem?
– Én inkább azt mondanám, hogy fanatizmus. Még ma is napi tizennégy-tizenöt órát dolgozom. Ez pedig lemondással jár. Sajnos a család issza meg a levét, de amióta megvannak a gyerekek, úgy szervezem a munkámat, hogy a hét végét együtt tölthessük.
– Elnézik, ha másként alakul?
– Nem mindig. Kemény időszakon vagyok túl, a cégcsoport átszervezésén, a kormányzati negyed pályáztatásán. Minden azon múlik, hogy céljainkhoz sikerül-e kreatív, felkészült, nagy munkabírású, öntevékeny embereket megnyerni. Úgy gondolom, most remek csapat vesz körül.
– Ki tud kapcsolódni?
– Hátországom a család. Két fiam tesz róla, hogy küszöbön kívül hagyjam vállalatvezetői gondjaimat. Szeretek olvasni, csak kevés idő jut rá. És bizony a sportolás is hiányzik, szinte ünnepnapnak számít, ha eljutok a haverokkal focizni vagy fallabdázni.