Meddig érhet a szabadság?

– Tavasszal felerősödik a szabadság utáni vágy. Most is így van ez?
– Én úgy gondolom, hogy a szabadság utáni vágyunk beteljesült, ugyanakkor léteznek korlátok, így ez a vágy továbbra is él bennünk. Amikor a természet újjászületik, az ember is késztetést érez a változtatásra. Ez a fajta szabadságvágy a legsötétebb elnyomás közepette is létezett bennünk.
– Vagyis a diktatúrában. Ma már nem kell jelbeszédet használni, nem kell virágnyelven fogalmazni, a gondolatok szabadon szárnyalhatnak. Vagy még nem jött el a teljes szabadság?
– Reálisan elérhető szabadságról beszélhetünk, ami számos tényezőtől függ. Nem mindegy például, hogy életünk melyik szakaszában tartunk vagy milyen az életvitelünk. És bizony a pénzügyi lehetőségeink is befolyásolhatják a szabadságérzetünket. De apró dolgokban is meg lehet találni azt az örömet, ami felszabadít a mindennapok béklyói alól. Ez mindenhol így van a világon, senki máson nem kérhetjük számon. Az viszont kizárólag rajtunk múlik, hogy a szabadság és az öröm pillanatait észrevesszük-e, kihasználjuk-e, és elraktározzuk-e szűkösebb időkre.
– És ha ezek nem apró dolgokban nyilvánulnak meg, még nagyobb a katarzis. Azok a változások például, melyek elhozták a szabadságot a magyar népnek vagy a sajtónak. Néha túlságosan is nagy ez a szabadság…
– A magyar ember hajlamos a túlzásokra. Szívesen esünk egyik végletből a másikba, anélkül, hogy komolyabban végiggondolnánk. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, ezért nem is csodálkozom azon, hogy nem mindig sikerül. Vannak ki nem mondott szabályok, melyeket be kell tartani. Például azt, hogy az én szabadságom csak addig érhet, ameddig a másik ember szabadságát nem bántja. A sajtó is megtalálta a maga szabadságát, s miután megmártózott és alámerült benne, a bugyrok mélyéről remélhetően megtisztulva kerül majd újra a felszínre.
– Történelmünk során a szabadság akarása forradalmi lendületet is öltött, hogy csak az 1848–49-es szabadságharcot vagy Petőfi Sándor szerepét említsem. Képes valamiféle erőt adni a mi generációnknak a múlt?
– Abban a korban kellettek lelkesítő váteszek. Ilyen volt Petőfi, és persze Kossuth is. Egy forradalomnak megvannak a történelmi koordinátái: hogy mikor keletkezhet egyáltalán, ki áll annak az élére, és milyen helyzetből hozza azt a hevületet, ami aztán az eseményeket indukálja. A felszabadulás, a felszabadítás – különösen idegen elnyomás alól – egy nemzet számára nagy hajtóerőt, óriási lendületet és akaratot ad. Minden nemzetnek joga van a függetlenségre, s arra, hogy egy másik nemzet elnyomásától megszabaduljon. Ezt a pillanatot érhetjük tetten 1848 tavaszán, amikor a magyar nép és vezetői egyszerre gondolták, hogy ideje változtatni a sorsukon. Életünk során ritkán jön el olyan idő, hogy mindenki egyet akarjon, s hogy ez az egység hosszan így maradjon.
– Ez az „egység” nem ismételhető meg. Arra sincs garancia, hogy az áhított változtatás úgy sikerül, ahogyan eredetileg elképzeltük. Közelmúltunk fordulópontja, a rendszerváltás sem váltotta be teljesen a reményeinket…
– Ebben van némi igazság, de a „lehetett volna” nem történelmi kategória. Múltunkkal tudni kell megbékélni, még akkor is, ha sok mindent másképp szerettünk volna, mert csak az visz bennünket előre. Jó lenne együtt gondolkozni arról, hogy a meglévő vívmányainkat miként fordíthatnánk a magunk javára – itt, a Kárpát-medencében.
– Az ön által gyakran hangoztatott együtt gondolkodásnak lehetne mély tartalma. De miért nem akar megvalósulni?
– Azért, mert mindig kihagyjuk a számításból, hogy amit eddig megéltünk, az nem történelmi lépték. Tizen-, huszon-év semmi a történelmi „mérlegen”. Türelmetlenek vagyunk.
– Inkább legyünk türelmetlenek, mint hogy feladjuk az elveinket. „Koncz Zsuzsa ellenálló ikon” – így fogalmazott valaki az interneten. Mit szól hozzá?
– Soha nem az ellenállás motivált. Inkább az, hogy legjobb meggyőződésem szerint tegyek valamit valamiért, és azt úgy tegyem, ahogy jónak látom. Ha ebben megakadályoztak volna, valószínűleg más pályán próbálkozom tovább. Ennek ellenére valahogy akkor határoztam el, hogy „visszavonhatatlanul” énekesnő maradok – feltéve, ha hagyják –, amikor a Jelbeszéd című lemezemet betiltották. Mindig is utáltam a diktátumokat. Addig talán csak egy éneklő egyetemista voltam, aki majd megszerzi a jogi diplomáját és hasznos tagja lesz a magyar társadalomnak. Ha annak idején a Jelbeszéddel együtt engem is betiltanak, tán így lett volna.
– A politika nem tolerálta az olyan áthallásokat, mint az „a királyé nem leszek, nem leszek”, vagy az „azt hiszed, hogy hallgatunk a vezényszóra” megfogalmazás, még ha csak egy popdalról is volt szó. Nem hiszem, hogy ez a fajta jelbeszéd a fennálló rendszer megdöntésére irányult…
– Bródy János szövegeiben benne volt mindaz, amit az életünkről gondoltunk – még ha nem is fogalmaztunk direkten –, például a szocialista rendszerről, a szovjet elnyomásról vagy a puha diktatúráról. Dalaink egészen egyszerűen arról szóltak, ami körülöttünk vagy velünk történt. Mindazonáltal késztetést éreztünk arra, hogy a történetek által gondolatokat is megfogalmazzunk. Ez nem esett nehezünkre, hiszen Bródyval nagyjából együtt nőttünk fel, sok mindenről ugyanúgy vélekedtünk.
– S nem a politikával foglalkoztak.
– Az előző rendszernek az volt az édes mákonya, hogy teljesen különböző alapállású embereket ugyanoda terelt, egységes tömbbé kovácsolt. Mi a világot akartuk megváltoztatni, mert meg voltunk róla győződve, hogy megváltoztatható. Ez a dalokban benne volt. Amikor Bródy szövegeit lefordítottam a magam nyelvére, hamar rájöttem, hogy tartalmazzák mindazt, ami számomra fontos, lényeges a világból, és hogy nagyon is egyetértek velük.
– Mégsem önnek lett bántódása, hanem Bródy Jánosnak. Tényleg volt rendőri házi őrizetben?
– Ezerkilencszázhetvenhárom nyarán történt, hogy az akkori miskolci rendőrfőkapitány, akinek nem volt elég humorérzéke, perbe fogatta Bródyt „hivatalos közeg megsértése” címén. Az történt, hogy az első magyar Rockfesztivál – mely Diósgyőrben volt – szervezői felkérték Bródyt, hogy mindenki nevében köszönje meg a fesztivál létrejöttét, s ő megemlítette a „rendfenntartó erőket” is, akik igen empatikusan viselkedtek, mert az előző este megjelent fiatalokat „begyűjtötték” – mintegy szállást biztosítva nekik –, majd másnap reggel kiengedték. Ez szokatlanul barátságos eljárás volt akkoriban. A közönség egy része fütyült, másik része tapsolt, és Bródyt perbe fogták. Abban önnek igaza van, hogy nekem nem esett bántódásom, pedig magam sem mondtam volna mást, ha engem kérnek fel, hogy szóljak az egybegyűltekhez.
– Ha nagyon akarták volna, önt is ellehetetlenítik, arra hivatkozva, hogy egy renitens szövegíró áthallásos dalait énekli.
– Ez igaz. Bródy meghurcolása idején a hatalom embereinek az is feltűnt, hogy az általa írt „veszélyes” dalokat én adom elő – s ennek lett a következménye a Jelbeszéd betiltása.
– Bátorság kellett a Ha én rózsa volnék elénekléséhez is?
– Nem gondolnám. Pusztán arról van szó, hogy szerettem azokat a dalokat, melyek megmozgatták az emberek fantáziáját és elgondolkodtatták őket a hallottakon. És ezek a dalok időtállóak. Ahogy fordulnak az idők, változnak a körülmények, úgy szűkül vagy tágul, élesedik vagy tompul az általuk közvetített üzenet értelmezhetősége. Mást jelent például, ha a koncert elején éneklem azt, hogy „Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink…”, mint mikor a végére hagyom.
– Koncz Zsuzsa mindig megtalálta és kimondta az igazságot?
– Megpróbáltam. Hogy ez mennyire volt sikeres, az nem feltétlenül rajtam múlott. Soha nem éreztem magam arra hivatottnak, hogy „megmondó” ember legyek. Minden valószínűség szerint a világ nem általam fog megváltozni. De a kísértésnek nem tudok ellenállni… Amit 2008 Európájában fontosnak tartok kimondani, azt a dalok által megpróbálom megfogalmazni ma is, ha módom van rá.
– Szokott szembesülni a múltjával? Kritikusan nézi magát?
– Mindig is kritikusan szemléltem magam, a jelent és a múltat is, ezt bátran mondhatom. Ha a pályámra gondolok, vannak dolgok, amiket ma másképp csinálnék, de alapvetően minden jól van úgy, ahogy van…
– Összességében mindene vállalható?
– Van olyan lemezem, amit ma már máshogy készítenék el. Televíziós felvételeim közül pedig néhányat egyenesen a süllyesztőbe száműznék. Persze ez megint a „lehetett volna” nem létező kategóriája. Ezzel együtt vállalom az „életművem”, ami, reményeim szerint, ezen a ponton még nem fejeződik be.