Világjáró remeték nyomában

Szenvedélyes utazó, szenvedélyes mesélő. Bejárta a világot, híres magyar felfedezők nyomába eredt. Könyveit külföldi egyetemeken ajánlott irodalomként jegyzik. Csábították a tengerentúlra kutatónak, de ő nem hagyta el a hazáját. Huszonöt éve áll a földrajztudományok szolgálatában, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Kubassek János geográfussal, nemzetközi hírű földrajztudóssal találkozott Csontos Tibor.

InterjúCsontos Tibor2008. 03. 07. péntek2008. 03. 07.
Világjáró remeték nyomában

– Mondja csak, a világ hány országában járt eddig?
– Kilencvennégy országban voltam, az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megfordultam. Eddig kimaradt Japán, Dél-Amerika néhány állama és Nyugat-Afrika. Indiában hétszer jártam, Thaiföldön hatszor, utóbbiról 1988-ban írtam az első magyar nyelvű útikönyvet, miként Tajvanról is. Egy tajvani diplomata felhívott és ámuldozott, milyen sok újdonságot tudott meg a saját országáról…
– Gondolom, vége a hátizsákos világjárásnak, nemzetközi hírű földrajztudósként repülővel közlekedik, luxusszállodákban lakik.
– Ma is néhány dolláros helyeken lakom, Indonéziában, Thaiföldön, Dél-Amerikában hátizsákkal barangolok, ugyanúgy élek, táplálkozom, tisztálkodom, közlekedem, ahogyan a helyiek. Legutóbb a kínai Tibetben jártam, az ottani higiéniai körülményeket európai ember két napig sem bírná, de ez nem panaszkodás. Huszonöt éve azt mondtam, legnehezebb poggyászom a lapos erszényem, s ezt ma is vallom.
– Sehol nem próbálták becserkészni, hogy hagyja el Magyarországot, és másutt folytassa kutatásait?
– De, San Franciscóban, 1985-ben. Felvázolták, milyen kecsegtető jövő várna, ha maradnék. Kérdezték, diktatúrában szeretnék élni vagy demokráciában? A hazámban – válaszoltam, nekem az a kérdés, a szülőföldemen élek-e vagy külföldön. Kíváncsiskodtak, mi a gond? Hogy ott nem a Duna folyik, és rám Magyarországon van szükség. Nem érdekelt, hogy akkori fizetésem többszörösét kerestem volna, sosem voltak anyagi igényeim, nem lettem gazdag ember, de ez nem is érdekel. Nincs autóm, nem járok drága éttermekbe, az számít, hogy örömöt lelek a munkámban, s nekem ez mindennél fontosabb.
– Amerikának mégis sokat köszönhet, pontosabban egy amerikai mozifilmnek. Azt tudja-e, hogy amikor könyvet írt a kilenc Oscar-díjjal elismert Az angol beteg Afrika-kutató főhőséről, azt mondták, hogy a tizedik szobrocska Kubassek doktornak járt volna? Mondván, ön is segédkezett Almásy László gróf „hazajuttatásában”.
– Sosem hittem, hogy az Almásyról írt, A Szahara bűvöletében című könyvem megjelenik Magyarországon. Hiába kopogtattam a kézirattal a kiadóknál, nem kellett. A film Oscar-díj-özöne után már kerestek a kiadók, hogy megjelentetnék a könyvemet… Így történt, hogy egy amerikai film vitte be a köztudatba a magyar sivatagkutatót. Sokan máig Almásy Lászlóval azonosítják Magyarországot. Amikor átléptem a chilei-perui határt, s a perui határőr meglátta útlevelemet, azt mondta: Magyarország? Az angol beteg és Cicciolina! Feltűnő párosítás…
– Az sem volt kevésbé feltűnő, hogy részletesen foglalkozott Almásy gróf homoszexualitásával. Szentségtörőnek kiáltották ki. Sokak érzékenységét sértette?
– Nem érzékenységet sértettem. Rásütötték, hogy homoszexuális, talán, mert élete jelentős részét töltötte a Szaharában, ahol fontosabb volt neki a homok, mint a nő… Miközben volt egy norvég menyasszonya, de nem vehette el, mert a lány családja azt hitte, a gróf majd afrikai kutatásaira használja a pénzüket. Feleségjelöltje volt a szombathelyi rabbi lánya is, aki tébécében meghalt. Az sem a homoszexualitás jele, hogy az íróasztalán őrizte századosa fényképét. A tévhithez hozzájárulhatott Széchenyi Zsigmond, aki állítólag, miután megtudta, hogy könyvének szerkesztője Almásyval megy ki a sivatagba, azt mondta neki, éjszaka pléhgatya legyen rajtad. Az a vád sem igaz, hogy Almásy náci lett volna.
– Az viszont igaz, hogy majdnem ráment az élete az Almásy-kutatásaira?
– Amikor elmentem a Szaharába Almásy nyomában, súlyos májgyulladással tértem haza, a háziorvosom azonnal kórházba utalt. Azt mondta, szerencsém van, ilyen betegség után halotti anyakönyvi kivonatot szokás kiállítani, nem beutalót.
– Valahányszor könyvet írt magyar felfedezőről, utazóról, előtte mindig bejárta az útvonalaikat. Miért?
– Hogyan tudnék nap mint nap hitelesen írni anélkül, hogy nem ismerem meg utazásaik, felfedezéseik körülményeit? Hogyan értékelhetném például Kőrösi Csoma Sándort, ha nem tapasztalom meg a megpróbáltatásait, nem megyek át ugyanazokon a hágókon, nem kóstolok bele a tengerszint felett három-négyezer méteren épült kolostorok világába, miként ő is tette? Az sem mindegy, hogy magashegységekben vagy sivatagban kutat valaki.
– Nem véletlenül említhette Kőrösi Csomát. Külföldön tananyag a róla publikált könyve?
– Igen. Ő a nagy eszményképem. A Himalája magyar remetéje című könyvemet angolul is kiadták, s valóban ajánlott irodalom. Előadást tarthattam róla Németországban, Angliában, Indiában, s az Egyesült Államokban. Négy hónapos Fulbright-ösztöndíjjal jártam Washingtonban, ahol Xantus János-kutatásokat végeztem, s ahol a Kongresszusi Könyvtárban egymás mellé tették Kőrösi Bengáliában, Kalkuttában megjelent könyveit és a monográfiámat.
– Nálunk az érdi Magyar Földrajzi Múzeumhoz kapcsolódik a munkássága...
– Az utazásaim, a munkáim ehhez a múzeumhoz kötődnek. 1983 óta dolgozom itt igazgatóként, köszönhetően Balázs Dénesnek, a múzeum alapítójának. Hálával tartozunk Érdnek, hogy már huszonöt éve fenntartja a múzeumot, és örültünk, hogy elnyertük az Oktatási és Kulturális Minisztérium Alfa programjának támogatását. Tízezer kötetes könyvtárral, gazdag gyűjteményekkel, archívummal, fényképtárral rendelkezünk, s büszkék vagyunk a magyar felfedezők és világutazók itt elhelyezett szobraira. Egy Kentuckyban élő vadászpilóta, NATO-tiszt csak azért eljött Érdre, hogy lefényképeztesse magát a pilótaként is ismert Almásy László szobrával. Mindemellett komoly tudományos hagyatékokat is bíznak ránk.
– Említene néhány példát?
– Hozzánk került Cholnoky Jenő földrajztudós tudományos hagyatéka, s mi dolgoztuk fel Germanus Gyula örökségét is. A nemzetközi hírű magyar orientalista, kultúrtörténeti író Germanus szerzői jogainak tulajdonosa Antall József volt, aki már miniszterelnökként felhívott, mit szólnánk, ha a múzeumra ruházná át e jogokat, szerinte itt lennének a legjobb helyen. Birtokunkban van néhai Kutasi Kovács Lajos, Londonban élt útinaplóírónak és az indián népek kutatójának hagyatéka, amit a fia bízott ránk, s Dél-Amerikából Lóczy Lajos kelet-afrikai gyűjteményének egy része is.
– Lehetetlen írásban visszaadni a lelkesedést és szenvedélyt, mellyel a munkájáról, a múzeumáról beszél. Tudása, élményei, mesélőkedve a tudományos ismeretterjesztés médiasztárjává tehetnék.
– A média nem az én világom, bár szívesen tartok előadásokat, melyekről kedvező visszajelzéseket kapok. Nekem itt jó, a múzeumban. Sok helyre hívnak előadásokat tartani, azt mondják: Doktor úr, bármiről beszélhet, csak jöjjön, olyan jó magát hallgatni, és hozzon sok szép képet! Az időpontot is megválaszthatom, csak menjek, és ne mondjam, hogy nem érek rá.
– Nem is szokott nemet mondani. Sokféle dolog megesik előadói körútjain?
– Néha magam is rácsodálkozom bizonyos dolgokra. Dél-Koreában a hagyomány, a munkaszeretet, a teljesítmény mindenek feletti, évente hét nap szabadság jár az embereknek. Ott mesélték, hogy egy ápolónő az esküvője miatt két hétre ment volna szabadságra, azt mondták neki, rendben van, de akit ennyi időre nélkülözhetnek, azt egész évre nélkülözhetik. Bocsánatot kért, és csak egy hetet vett ki. Na látja, ezért gond nálunk a teljesítményt, a minőséget hangsúlyozó japán és dél-koreai munkakultúra átvétele. És egy személyesebb történet: San Franciscóban egyik előadásom után odajött hozzám egy hölgy, kezében Élet és Tudománnyal, s kérdezte, hogy az a Kubassek János, aki abban a Kőrösi Csoma Sándorról megjelent cikket írta, nem rokonom-e? Mondtam, nem rokonom, az én magam vagyok…

Ezek is érdekelhetnek