Valóságos reformok kellenének!

– Mintha az egész életünk a politikáról szólna, mindenbe megpróbál betüremkedni, minden a „balhéktól” hangos. Szubjektív ez az érzés?
– Igen. A pártok épp hogy a társadalommal nem foglalkoznak, csak saját magukkal. Pontosabban egymással, s a csatározások mindent felülírnak. A baloldalnak nevezett valami egyetlen szilárd programja, hogy Orbán Viktort távol tartsa a hatalomtól, a jobboldalnak nevezett valami pedig kizárólag nemeket tud megfogalmazni, s azt, hogy a miniszterelnök mondjon le. Nincs kormányzás, s az ellenzéki oldalon nincs alternatív program, vagy legalábbis nem ismerjük.
– Amit ön kormányozatlanságnak hív, arra a kormány azt mondja, hogy hihetetlen ellenszélben kell reformokat véghez vinnie, ezért mennek a dolgok lassan s nehezen.
– Ez ostobaság. Nincsenek valóságos reformok, legfeljebb reformfrazeológia van! Utoljára ebben az országban a Horn-kormány alatt volt egy valódi reform, a nyugdíjreform, és valami reformszerű történt a felsőoktatásban Magyar Bálint minisztersége idején. Aztán különböző kormányok politikai okokból szétverték a költségvetést, s ezt csak az ország gazdasági növekedésének lelassulása árán lehet helyreállítani.
– A politikai csatározások, a gazdasági növekedés lelassulása nyomán nem csoda, ha rossz a hangulat az országban, és sokan úgy érzik, itt nem működik semmi. 
– Ez nincs így. Amikor megkérdezzük egy-egy kutatáskor az embereket, hogyan látják saját gazdasági lehetőségüket, illetve az országét, a sajátjukat sokkal jobbnak értékelik, mint az országét. Ez jó jel. Arról nem is beszélve, hogy ebben az országban remekül működő városok, települések léteznek, függetlenül pártpolitikától és hangoskodástól: Debrecen, Szeged, Miskolc, Budapest egyes kerületei. Ez fontos, mert ez is az bizonyítja, hogy egyre kevesebb szerepe jut a politikának, s a józan ész felülírja a pártpolitika rombolását. Nyilván a gazdasági lelassulás miatt csökkent a foglalkoztatottság, s egyre többen élnek, sőt vegetálnak segélyekből. Akik dolgoznak, azok igyekeznek, s meg tudnak élni. Sőt, mint említettem, a felmérések szerint jobbnak értékelik a saját helyzetüket, mint az országét. Ma a magyar lakosság mégiscsak jobban él, mint a történelem során bármikor korábban, s ezt érzékeli is.  
– Jó hír. Ezzel együtt, ha egyre kevesebb a forrás, még ha politikai okokból s éppen kármentés miatt alakul is így, akkor a nagy állami ellátórendszereket nem lehet átalakítani, a szükséges reformokat, például az egészségügyben, nem lehet véghezvinni. Vagyis még mindig túl sok területen van jelen az állam, a szerepe túl nagy, s ez túl sokba kerül, padlóra viszi a gazdaságot.
– A magyar rendszerváltás mozgatója az értelmiség volt, s ennek a keserű levét isszuk a mai napig. Úgy gondolták, hogy szükség van az átalakításokra a piaci viszonyok érdekében minden olyan területen, amelyen nem volt érdekeltségük. Ripsz-ropsz zártak be ipari üzemeket, bányákat, szüntettek meg teljes iparágakat. De senki nem nyúlt az oktatáshoz, a tudományhoz, a kultúrához, az egészségügyhöz. Azokban az országokban, ahol kisebb volt az értelmiség befolyása, ott egyenletesebbek voltak a változások. Nálunk a mai napig bizonyos területeken nem érvényesül az alapelv, hogy a tőkés társadalom alapja a piac. Nem mindenható, ezt nem állítom, ellenőrizni, befolyásolni kell, de szükséges.
– Erre mondják azt, hogy az egészség nem üzlet, ott semmi keresnivalója nincs a piacnak. Arról nem beszélve, hogy például az egészségügy átalakítása egy kulturális kérdés is: milyen gyógyítási szokásaink, kultúránk alakult ki az elmúlt évszázadok, évtizedek során. Ezeket nem lehet pár hónap alatt megváltoztatni.
– Én inkább abban nem hiszek, hogy működőképes lehet nálunk egy rendszer, amely sehol másutt a világon nem működik. Itt reformbarkácsolás folyik valódi, szükséges átalakítás helyett. Persze, abban igaza van, hogy nyilván a hagyományok szerepet játszanak egy átalakításnál, de átalakítani attól még kell. Manapság nem divat az elavult marxizmusra hivatkozni, mégis azt hiszem, abban igaza volt, hogy az emberek, amíg a régi módon tudnak élni, nem akarnak változtatni.
– Biztos ez?
– Az emberek maguktól nem változáspártiak, ha nem muszáj. De mi sem mutatja jobban a hajlandóságot a szükséges változások véghezvitelére, mint a válások magas száma. Elválunk, ha már nem érzünk tarthatónak egy házasságot. Méghozzá nemzetközi összehasonlításban igen magas arányban. Ez beszédes példa. Vagyis ebben sem az emberekkel s a reformidegenkedéssel van baj. Két dolog szükséges a reformokhoz: legyen elviselhetetlen egy állapot – ez még nem adott –, és az embereket győzzék meg arról, hogy nekik a változásokkal jobb lesz. A politika ellenben nem veszi magának a fáradságot, hogy meggyőzzön erről bárkit, hát nem is lehet benne sikeres.
– Sokszor hallani, hogy majd az Európai Unió kihúz bennünket a gondokból, segít finanszírozni a változásokat, a reformokat. Arról pedig nem is beszélve, hogy a politikai csatározások székhez kötöttek, vagyis az ellenzék támadja a kormányt, de ha ő lenne kormányon, pontosan ugyanazt tenné.
– Az a baj, hogy egyik erő sem rendelkezik olyan koncepcióval, amely felgyorsítaná a gazdasági növekedést. Az EU-s pénzek pedig semmit nem segítenek akkor, ha nem épülnek egy megfelelő gazdaságpolitikára. Azt pótolni nem tudják. Ha tehát nincs megfelelő koncepció, nincs megfelelő gazdaságpolitika, akkor stagnálni fogunk még hosszú ideig.
– Ki fog tudni ezen az ördögi körön változtatni?
– Jóslásba nem bocsátkozom.
– A gazdasági toporgás keltette rossz hangulat, a politikai megosztottság ugyanakkor mindenféle radikális jelenségek felbukkanásához is vezet, ami veszélyes is lehet egy társadalomra?
– Nem gondolom. Egyrészt a radikalizmus megjelenése mindenütt természetes, jobb- és baloldalon egyaránt, s ez addig nem veszélyes, amíg nem kap támogatást a meghatározó politikai erőktől. Ami a megosztottságot, rossz hangulatot illeti, pontosítsunk. Nem a gazdasági stagnálás okozza a megosztottságot, a rossz hangulatot, hanem fordítva.
– Vagyis?
– A baloldal inkább többször szétverte a költségvetést, nehogy visszatérjen Orbán a politikai hatalomba. Ebből a helyzetből alakult ki egy végtelenül frusztrált ellenzék, mely abban érdekelt, hogy élezze a politikai hangulatot, s a legcsekélyebb együttműködésre sem hajlandó. De amint már említettem, ennek megvan az eredménye. A széles társadalomban a megosztottság csökken, s növekszik azoknak a száma, akik megegyezést és nyugalmat akarnak.