Kik ülnek az óriási széken?

– Milyen érzés óriási méretekben viszontlátni magát az utcákon?
– Kicsit nyomasztó. Én sem tudom kikerülni magam. Néhol hiába fordítom el a fejem, a túloldalon is ugyanazt a plakátot látom. Erről nem tehetek, új könyvem népszerűsítésének a része.
– Mintha a valóságban egy kicsit több ránc lenne az arcán…
– Szóvá is tettem, amikor megláttam a fotókat. Úgy gondolom, hogy az ember vonásait az élete alakítja. Ezen nincs mit szégyellni. Számítógéppel csodákat lehet művelni, csak nem érdemes. Mert hamisítás. A képszerkesztők és a reklámszakemberek ezt másképp gondolják. Nyilván nekik is megvannak az érveik.
– Őszbe vegyülő haját azért meghagyták.
– Hál’ istennek azt nem festették át.
– Nyilván lépten-nyomon felismerik. Népszerűsége változatlan?
– Akkor kezdtem televíziózni, amikor még csak egy csatorna volt. A nézők nem tudtak máshová kapcsolni, így aztán a képernyőn feltűnő arcokat hamar megjegyezték. Természetesen az utcán is felismertek. De ez engem soha nem érdekelt, ellentétben más kollégákkal, akik, ha beléptek valahová, szemük sarkából azt figyelték, észreveszi-e őket valaki. Én a változásokat is gond nélkül elfogadtam. Tudomásul vettem, hogy ma már számos csatorna van, s igyekeznek befuttatni a sztárjaikat. Ez egy más világ, más értékrenddel.
– Azt is elfogadja, hogy teljesítmény nélkül születnek sztárok?
– Régebben sem kellett hozzá különösebb teljesítmény. Igaz, a sztár fogalma sem létezett, egyszerűen csak televíziósnak hívtak bennünket. Ha egy stáb elment vidékre forgatni, szeretettel vették őket körül az emberek, s ajándékokat pakoltak a csomagtartóba.
– Mi a véleménye a mai tévésztárokról?
– Talán sok sztárért rajonganak, de csak keveset szeretnek emberként. Egyszer látogatóban jártam egy mexikói kereskedelmi televíziónál. Az előcsarnokban felfigyeltem egy három méter magas székre. Megkérdeztem, mi célt szolgál. Azt mondták, ha egy televíziós műsorvezetőnek elszáll az agya, s azt hiszi magáról, hogy nála fontosabb ember nincs a világon, akkor felültetik arra az óriási székre. Így akarják tudatosítani benne, hogy nem ő nagy, hanem az eszköz.
– Nem kellene ezt nálunk is bevezetni?
– Nem annyira jó ötlet. Sokan azt hinnék, hogy övék a szék, és marakodnának rajta.
– A kereskedelmi televíziózásban ön is jártas. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
– Engem a TV2 hívott először. Mindenkinek meg kellett tanulnia az új formákat, miközben a vezetésnek evidens volt egy olyasfajta rutin, amit csak a kereskedelmi televíziózásban eltöltött hosszú idő után lehet megszerezni. Abban az időben komoly feszültségeim voltak, mivel én a saját értékrendem szerint igyekeztem dolgozni, ez pedig nem feltétlenül találkozott mások értékrendjével. Aztán egy darabig megúsztam az efféle ütközéseket, mert „szerencsére” közbejött a betegségem. Később, az RTL Klubnál kellemes tapasztalataim voltak. Tőlem mást kértek és mást is kaptak, mint azoktól a fiatal sztároktól, akiket ők neveltek ki, ezáltal zökkenőmentesen tudtunk együttműködni.
– Nem versenyez a frissen felfedezett ifjú titánokkal?
– Nem vagyok versenyző típus. Régen sem voltam az. Teszem a dolgom, és persze örülök, ha tetszik, hiszen azért csinálom. Panaszra sincs okom, úgy érzem, eszmeileg és anyagilag is megbecsülik a munkámat. Ez is egy olyan szakma, mint a többi, a piac diktálja az árakat. Nyilvánvalóan van olyan divatos sztár, akinek a piacon magasabb lehet az értéke.
– Akinek milliókban fejezhető ki a gázsija!
– Ez természetes. Ha valaki képes arra, hogy a közönség 50-60 százalékát a képernyő elé ülteti, azt anyagilag is el kell ismerni. Még tanulni sem szégyen tőle.
– Melyik a fontosabb: a nézettség vagy a tartalom?
– Nekem a tartalom, egy kereskedelmi csatornának meg a nézettség. Persze néha a presztízs is, szerencsére. Engem például többnyire ezért hívnak. Az én műsorkészítői elvem nem változott: ha valami foglalkoztat a világból, azt megpróbálom másoknak is megmutatni. Elégedett akkor vagyok, ha magam is úgy ítélem meg, hogy jól sikerült a produkció. Persze a nézőt sem lehet kirekeszteni. Aki ezt megteszi, az keressen magának más szakmát. Hiszen a televízió lényege éppen abban rejlik, hogy nézzék, amit sugároz.
– Érdekes témával értékes műsort létrehozni, amit sokan megnéznek. Ez lenne az ön mottója?
– Nem, dehogy. Én olyan témákat igyekszem feldolgozni, amelyek nemcsak engem érdekelnek, hanem feltételezhetően másokat is. A műsort pedig úgy kell elkészíteni, hogy az minél több ember számára vonzó legyen. Hadd idézzek egy régi szakmai bölcsességet: sohasem szabad túlbecsülni a néző műveltségét, és lebecsülni az intelligenciáját.
– Hogyan lát ötletei megvalósításához?
– Minden alkalommal másként. Néhány éve elhatároztam, hogy csak sorozatokat készítek. Nem szeretnék ugyanis olyan helyzetbe kerülni, mint régebben, hogy akkor is kelljen műsort készítenem, amikor már semmi nem jut az eszembe. Egy sorozat behatárolható: előre megállapodunk a témában, a költségvetésben, a műsoridőben. Nincsenek félreértések, és menet közben a tévétársaság sem kérhet változtatásokat.
– Hamarosan indul új sorozata az m1-en. Miről szól?
– Érdekes és tanulságos emberi történetek ötven percben, melynek címe Különös történetek. Az első adás hősének életét másfél évtizede követem. Újságíróként érkezett a délszláv háborúba, aztán beállt önkéntesnek, és a háború végén a horvát hadsereg ezredeseként szerelt le. Az élete azóta is kalandosan alakult. Őt kísérve arra kerestem a választ, hogy a gyűlölködés hogyan dönthet érzelmi és anyagi nyomorba egy országot. A gróf Edelsheim Gyulai Ilonáról és a fiáról, Horthy Istvánról szóló történetekben pedig arra voltam kíváncsi, hogy miközben nálunk a fél ország még mindig hetven évvel ezelőtti értékrendekben keresi a mintákat, vajon milyen értékrend szerint él Horthy Miklós egykori kormányzó menye és unokája. Jártam velük Portugáliában, Indonéziában, Angliában, és persze forgattunk itthon is. És annyit mondhatok: számomra is hihetetlenül tanulságosak voltak azok a napok, amelyeket velük tölthettem. Annál is inkább, mert mostanában a legjobban az foglalkoztat, miért nem tudunk elszámolni saját történelmi múltunkkal.
– Kiket keresett még meg?
– Nem akarom lelőni az összes meglepetést, de azt elmondhatom, bárki is a filmek hőse, minden történet rólunk, magyarokról szól.
– Szerencse kell az érdekes témákhoz?
– Szerintem inkább érzékenység kell hozzá. Lehet elméletekben, de lehet történetekben is gondolkodni. Nem véletlen az, hogy a világ legfontosabb könyvei – köztük a Szent Biblia – történeteket mesélnek el, melyeken keresztül sokkal könnyebben megérthetünk egy gondolkodásmódot. Én például képtelen vagyok tudományos elméleteket vagy évszámokat megjegyezni, csak akkor, ha valamilyen történethez kapcsolódnak.
– Hatvanévesen érez még bizsergést, ha forgatni indul?
– Ezt a szakmát mindig újra kell kezdeni. Megváltozott a belső ritmusérzékünk, a bennünket körülvevő képi világ, és persze a technikai lehetőségek is mások. Ma nem úgy kell elmesélni egy történetet, mint tíz évvel ezelőtt. Bizsergést amiatt érzek, hogy tudok-e korszerű lenni. Én mindent megteszek ezért. Teli vagyok energiával, az egészségem is rendben, úgyhogy ide nekem az oroszlánt is.