Ma a hatalomakarás a jellemző

– Visszatekintve a rendszerváltás óta eltelt időszakra, korábban számított a maihoz hasonló állapotra?
– Semmiképpen sem erre számítottunk, bár bizonyos jelek utaltak erre. Az 1992-es Demokratikus Charta szerveződésekor már mutatkoztak a durva, rágalmazó és lejárató hangvételű médiajelenségek. Ezekkel nem lehetett olyan módszerekkel és eszközökkel megbirkózni, amelyek Antall József személyiségéből adódtak. Az érzelmek felkorbácsolása, az ígérgetések, az elvárások felkeltése között számítottunk arra, hogy a választásokat nem fogjuk megnyerni, de hogy a szocialisták ötven százalék feletti parlamenti többsége mellé koalíciós partnerként az SZDSZ is csatlakozik, az minket is meglepett.
– Azért érthető törekvés, hogy egy kormány kétharmados többséget kíván szerezni.
–  Ez a kétharmad fölé kerülés máig tartó komoly problémákat okoz a nagy,  úgynevezett minősített törvények meghozatalakor. Például káros, hogy egy képviselő polgármester is lehet, mivel a képviselők jelentős részben polgármesterek is egyben, ami tulajdonképpen megannyi lobbistát jelent. Ez egy egészségtelen összetétel. A nagyvárosok polgármesterei általában képviselők, és érdemes megnézni, a megyei jogú városok fejlődése hogyan viszonyul a megye többi településének fejlődéséhez. Szembeötlő a falvak, kisvárosok elmaradása.
– Leegyszerűsítve a kérdést: lassan húsz év után még mindig sokan vannak a meggazdagodni vágyók?
– Nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy mindenki csak azért akar politikai hatalmat, hogy meggazdagodjon. Tény, hogy a hatalom akarása alapvető emberi tulajdonság. Nietzsche, a sokak által nem kedvelt filozófus azt mondta, hogy az egyház és a vallásosság meg az abból adódó erkölcsi imperatívuszok szétfoszlottak, helyettük az emberi törekvések meghatározó motivációja a hatalom akarása lesz. Ez a motívum látszik a gazdasági versenyben is, és a mai politika természete, a győzni, győzni minden áron pedig szintén igazolja a tételt.
– Ebbe az akarásba azért nem véletlenül sodródnak bele a pártok. Úgy tűnik, nagyon is jól érzik magukat a hatalomért folyó versenyben.
– Időközben médiakorszakká váltunk, azaz a média közvetíti az összes szándékot és akaratot, természetesen mindent nagyon leegyszerűsítve. Gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy ha valaki Magyarországon választást akar nyerni, sajnos nem mondhat igazat. Két út létezik manapság a politikusnak: hamis ígéreteket tesz, vagy hallgat. Ez a mindenkori ellenzéki erőnek természetesen nagyon kedvező, és ez kiválóan szolgálja az egyciklusosság rendszerét. Azonban ebben a politikai logikában nagyon nehéz, szinte alig megoldható feladat, hogy a kormány hasznosat is tegyen, de egyúttal sikerrel is vigye keresztül, és ezáltal szavazattöbbséget szerezzen.
– Ehhez a rendszerhez nemcsak a média kell, hanem a választópolgár is, aki mindent elhisz.
– A magyar lélek hajlamos az álmodozásra, a mámorításra, és egy csöppet sem zavarják a tények; a történelmünkben erre számos példát találunk. A kiegyezés kori állapotok sem voltak könnyűek. Tisza Kálmán, akit nem szoktak szeretni, az országot európai rangra emelte. Akkoriban gyorsabban fejlődtünk, mint a környező országok, Ausztriát és az örökös tartományokat is elhagytuk. Minden ép elme – például a két Tisza – világosan látta akkor, hogy a fejlődés csak a Monarchia keretein belül folytatódhat, a függetlenedés irreális. De a magyar lélek függetlenedni akart, abban hitt, hogy a magyarság nagyon szép és erős, magában is megáll.
– A mai politikai életben ki lenne, lehetne Tisza Kálmán?
– Egyrészt a mai médiavilág egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy ilyen kaliberű személyiségek nőjenek föl. Másrészről meg hatalmas veszteségek is érték az országot: a második világháború emberveszteségét súlyosbította a negyven év szocializmusa, amikor is elüldözték a korábbi vezető réteget, az értelmiségieket, és a szellemi munkások hierarchiáját alulról építették föl.
– Úgy gondolja, hogy ez a mai napig valóban érezteti a hatását? Nem inkább arról van szó, hogy ha különösebb erőfeszítés nélkül lehet boldogulni, pozíciót elérni, akkor a hatalomakaró ember inkább azt választja?
– Úgy tűnik, a negyvenévnyi kádári szocializmus ki tudott pusztítani minden szellemi értéket. Ez a szürkeség, ez a kínos, kellemetlen következményekkel járó pártjelöltek pozícióba kerülése rátelepszik mindenre. Elképesztően gyenge képességű emberekkel kell találkozni magas beosztásokban, és ez érvényes az alkotmányos intézményektől kezdve az egyházakig mindenre. A polgárok pedig az általános választójoguk birtokában illúziók mentén szavaznak arra, aki éppen az utált féllel szemben áll. Ezért szoktam a jobboldali fiatal – nevezzük így – politikusokat figyelmeztetni. Hiszen ha bírálod a kormányt, mert az egészségügyből kivont 250 milliárdot, akkor, ha hatalomra kerülsz, vissza kell raknod azt a pénzt. Ha áfacsökkentést javasolsz ellenzékként, kormányon meg kell tenned. Ha bírálod, hogy a felsőoktatás és az önkormányzatok kevés pénzt kapnak, az azt jelenti, hogy ha te kormányra kerülsz, többet adsz; de az ígérgetések során legyél tisztában azzal, hogy nincs miből.
– Az ígérgetések jól kiszolgálják az ön által jellemzett magyar lélek álmodozó hajlamát.
– Hogy szeretjük meséinket, regéinket, szeretünk álmodozni, az nagyon jó, attól vagyunk magyarok. A baj akkor kezdődik, amikor ránk zúdul az úgynevezett szociális propaganda, amivel minden ellenzék nagyon szeret élni.
– Mire gondol?
– A „pocsékul élünk, pocsék kormányunk van, és ha mi jövünk, majd sokkal jobban fogunk élni” szlogenekre. Ami nyilván nem ilyen egyszerű.
– Milyen változásokra lenne szükség, hogy a kialakult helyzetet mégis valahogyan az ország javára lehessen fordítani?
– A bajaink tágabb értelemben vizsgálva kulturális természetűek. Hiába mond bárki bármit, azt a hozzáértő komoly emberek pontosan tudják: ha egy ország gazdaságilag elvét egy lépést, azt legkésőbb öt éven belül korrigálni lehet. A szellemi szférában lévő bajokat ennyi idő alatt viszont nem, ebből adódik a pesszimizmusom. Nekem valóban konzervatív hajlamaim vannak, és némi szkepszissel párosul a világmegváltó vagy akár a helyzetet megváltó eszmékkel, emberekkel szemben, hiszen a történelem bebizonyította, hogy ezek vége mindig kudarc. Úgyhogy érdemben válaszolni erre nem tudok. Viszont azt tudom, hogy én mindig az MDF tagja voltam. Úgy látom, sok baj és széthúzás után ebben a pártban még mindig pislákol Antall József szelleme, amely erősen elkötelezett a nemzeti közössége iránt, de nem rikácsol, hangvétele nyugodt, mérsékelt és mindenkivel szóba áll.
– Eléggé szűk az a kör, amely ezeknek az értékeknek megfelel.
– A negyven év arra mindenképpen jó volt, hogy aki most nagyon jobboldalinak mondja magát, az is a Kádár-rendszer gondolkodásainak patentje alapján gombolja össze rendszerét. Nézze, én úgy látom, Magyarországon a baloldali kurzusnak vége, ezt kellene tisztába tenni egyszer és mindenkorra egy választással. Nagyon bízom abban, hogy nem az a hajráradikalizmus fogja jellemezni azt a, szándékosan fogalmazok így, nem baloldali kurzust, amely következni fog, hanem a dolgok tárgyilagos mérlegelése, és annak megélése, hogy nem lehet konzekvencia nélkül tekinteni a múltra sem. Tehát egy helyzetet mérlegelni tudó, és inkább összeolvasztó, mint szétválasztó gondolkodás lenne kívánatos.
– Létezik bármilyen szervezeti formációba tömörülő ilyen csoport?
– Talán egyszer lesz. Főleg, ha egy teljesen új generáció jelenik meg a politikai küzdőtéren, akiknél nem lehet azzal kezdeni, hogy ez ilyen meg olyan pártizé volt, és ha véletlenül okos, akkor is utálom, mert nem az én pártomból való. A legtöbb pártember pro és kontra úgy készül a választások utáni kormányzásra, hogy az első dolga a törlesztés lesz. Ezek az emberek alkalmatlanok az organizációs feladatokra, de hát ez megint csak az embernívó kérdése.