Templom kell a dombra!

– Mennyi időt tölt úton?
– Még nem számoltam ki. Havonta háromszor-négyszer megteszem a Budapest–Magyarföld távolságot. Oda és vissza négyórás úttal számolva, havi átlagban mintegy huszonnégy órát autózom. És ha a fővárosban dugóba keveredek, akkor ez jóval több.

– Felszerelkezik a hosszú menetelésre?
– Eleinte azt gondoltam, kell valami „pótszer” az utazáshoz. Nagy zenerajongó vagyok, gyűjtöm is a lemezeket, de a kocsiban alig hallgatom őket. A rádiót is csak éjjel kapcsolom be. Az utóbbi időben azon kapom magam, hogy végig csöndben utazom. Nem kell minden percet hasznosan kitölteni. Az életünk egyre inkább megköveteli, hogy legyenek nyugalmas időszakaink.

– Ezért vonult el az Őrségbe?
– Ennek több mint tíz éve. Furcsán hangozna, ha azt mondanám, harmincöt-negyven esztendősen már elvonultam vidékre. Az viszont tagadhatatlan, hogy az őrségi csend és nyugalom az első percben rabul ejtett. Kezdettől fogva úgy érzem, ha csak egy-két napra is, de jó kiszakadni a városi nyüzsgésből.

– Gondolom, a táj is elvarázsolta!
– Alföldi gyerek lévén, engem már egy dombhát is lenyűgöz. A hegyvidék közelsége miatt minden zöldebb, olyan érzése támad az embernek, mintha nem is ebben az országban járna. És a falu neve: Magyarföld. De nem ezért választottam. Gyakran jártam oda a barátaimhoz, akik egy esős délután megmutattak egy elhagyatott, gazos portát. Bár nem volt szívderítő látvány, mégis úgy döntöttem, hogy megveszem. Ha most látnék egy ilyen területet, teljesen reménytelennek tartanám, hogy ott házat építsen az ember. Két évig én is csak a gazt irtottam, megpróbáltam barátságosabbá tenni az ingatlant. Aztán egyre jobban vágytam arra, hogy a saját házamban aludhassak.

– Milyen épületet álmodott meg?
– Mindenképpen helyi stílusút. Nagyon tetszett a barátom hagyományos őrségi gerendaháza – arrafelé boronaháznak hívják –, amit saját maga épített fel. Én is ilyet szerettem volna. Éppen tíz éve, hogy nekivágtunk. Semmilyen jövőkép nem lebegett előttem: a faházat nagyon akartam, de arról fogalmam sem volt, hogyan rendezem be az életem az új lakóhelyemen. Persze sejteni lehetett, hogy egyre több időt töltök majd ott.

– És egyszer csak a falu életébe is bekapcsolódott…
– Természetes volt, hogy fellépjek a falunapokon, s ide csábítottam néhány pesti színész barátomat is. Helyi összefogással építettünk egy haranglábat, ami nagy szenzációnak számított – önmagunk számára is. Mind a mai napig jó érzéssel tölt el, ha visszagondolok a munkálatokra.

– Szép lassan „megfogták” maguknak a magyarföldiek?
– Én ezt nem így éltem meg. Minden közösségben kardinális kérdés, hogy miként viszonyulnak az idegenekhez, pláne egy zártabb településen. Mára megértettem, miért fordulnak az itt élők gyanakvással az ismeretlenek felé. Sokszor átverték már őket. Hajdanán jómódúak voltak, élvezték a természet nyújtotta előnyöket, csakhogy jött a kitelepítés, aztán a téeszesítés, a rendszerváltás után meg a kárpótlás, újabban pedig a külföldi felvásárlók. Nem csoda hát, hogy bizalmatlanok az emberek. Ezzel nekem is szembesülnöm kellett.

– Olyan nagy ellenszenvvel nem viseltethettek ön iránt, hiszen polgármesterré választották!
– Nem mindenki támogatta az ötletet, hogy ismét egy betelepülő legyen a falu első embere, ugyanis az előző két ciklusban sem helybéli volt a polgármester. Elődöm feltette a kérdést: nem akarom-e átvenni a stafétabotot? Mivel színházi elfoglaltságaim miatt havonta csak egyszer-kétszer tudok Magyarföldre menni, a polgármesternek pedig „illik” folyamatosan a településen lennie, határozott nemet mondtam. Az ellendrukkerek is azzal érveltek, hogy nem leszek ott mindennap. Mások nem akartak egy színészt választani a vezetőposztra, azt gondolták, ez a történet rólam és nem a faluról szól.

– Nem lett igazuk?
– Talán akkor sem történne több minden, ha állandóan ott lennék. Mivel remekül működik a körjegyzőségünk, semmiben sincs hátrányosabb helyzetben Magyarföld azért, mert kevesebbet látnak személyesen. Persze nekem is hiányoznak a személyes kapcsolatok. Mivel csak harminchárom lakót számlálunk, az sem megterhelő számomra, hogy esetenként körbejárjam a települést és elbeszélgessek az emberekkel.

– Indul a következő polgármester-választáson?
– Tudom, hogy egyre jobban közeleg az idő, de még nem döntöttem el. Sok függ attól is, miként alakul a szakmai életem, illetve milyen jövőt szánnak a kistelepülési önkormányzatoknak. Bármit is veszek alapul, az biztos, hogy érzelmi alapon fogok dönteni.

– Az is egészen biztos: Rátóti Zoltán templomépítő polgármesterként vonul be a helyi krónikába.
– De ha nem, akkor sincs baj. Aki meglátja a falu legmagasabb pontját, a temetővel körülölelt fennsíkot, rögtön hiányolja onnan a templomot. Csodálatos panoráma nyílik a környékre, de valahogy mégsem kilátó kívánkozik abba a szakrális térbe. Talán ön is ismeri azt az érzést, hogy jó ott lenni valahol, szinte azt sugallja a föld. A táj önmagában is gyönyörű, s ha valamivel még erősíthetjük a gyönyörűségét, akkor azt meg kell tennünk. Magyarföld számomra hármasugrást jelent: a házam, a harangláb és a templom felépítését.

– Mikorra készül el a fatemplom?
– Az „alapfát” pünkösdkor tettük le, az építkezés pedig a napokban kezdődik. Óriási munka, feszített tempó vár ránk, s ha az időjárás engedi, augusztus 22-én átadhatjuk és felszentelhetjük a templomot. Ami nem lesz nagyobb a velemérinél, hatvan-hetven hívő fér majd be. Sokféle gondolat társítható aköré, hogy Magyarföldön ökumenikus templom létesül.

– Tegyük hozzá: adakozásból!
– Létrehoztunk egy alapítványt. A borítékban vagy postai utalványon eljuttatott egy-kétezer forintokat ugyanúgy köszönettel vesszük, mint a cégektől kapott jelentősebb öszszegeket. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez a gesztus egészen megható. A legnagyobb támogatást egyébként egy jó nevű magyarországi banktól kaptuk.

– Ha nem titok, mennyibe kerül az építkezés?
– Több mint húszmillió forintba. Nincs még együtt az összeg, ötmillió forint hiányzik belőle.

– Mi lehet a templom hozadéka?
– Például a vallásos élet önszerveződése. Nem félek attól, hogy a templom üresen áll majd. Eddig a szomszédos településekről járt ide pap, a házaknál tartott istentiszteleteket és miséket. Végre lesz a hívőknek egy közös hajlékuk, ahol esküvőknek, keresztelőknek is helyet adhatunk. Az pedig, hogy az ökumenizmus jegyében működjön a templom, a falu jellegéből és a megtapasztalt összefogásból önkéntelenül és természetesen adódik. Nem szeretnénk senkit sem kizárni, csak önmagát zárhatja ki bárki is.

– Szülővárosában, Cegléden, milyen szemmel nézik az ügyködését?
– Ha nem is teszik szóvá, talán rosszulesik nekik, de tiszteletben tartják a döntésemet. Szüleimhez hazajárok, de a helyi közéletben nem veszek részt. Amit igazán sajnálok: egykori gimnáziumi társaimmal elmaradtak a találkozók. Különben én nem tartom magam hűtlennek, már csak azért sem, mert kitörölhetetlenek az emlékeim, tizennyolc esztendős koromig éltem a városban.

– Miként élte meg életének utóbbi tíz-tizenöt évét?
– Kérdőjel nélkül mondhatom sikeresnek. Néha számomra is hihetetlen az, ami velem történik Magyarföldön. Szerencsére nem tudtam előre, hogy azok a feladatok, melyek az évek során így vagy úgy megtaláltak, milyen sok erőt kívánnak és milyen hatalmas felelősséggel járnak. Érdemes volt felnőni hozzájuk!