Móka Miki, az édenkerti ember

A hosszúra nyúlt telek madár-, ember- és kutyabarát, olyasmi, ahol mindenki jól érezheti magát. Két ház – egy a vendégeknek –, be- és kiülők, szaletlik, bokrok, gyümölcsfák, a telek végében madárles néz a nádassal benőtt vízi világra, ahol kis ladik ring; Matula bácsi is megirigyelhetné a Tüskevárból…

Amíg a hársfától, vagyis a kaputól eljutunk a madárlesig, vagyis a telek vízbe süllyedő végéig, sok minden kiderül. Például, hogy Móka Miki önképző társas lényként Levente Péter lett – bár, ami azt illeti, mókából, tréfából hallgatójának ma sem lehet hiányérzete, de ezek immár a mának szólnak, és a címzettjei sem feltétlen a gyerekek. Hogy a tévét feledve – „tíz éve kiakolbólítottak mindenhonnan, hivatalosan azóta nincs munkám” – ma afféle vándorszínészként és néptanítóként hívják mindenhova, ahová három és fél évtizedig a tévé képernyőjén keresztül egy egyszerű kattintással eljutott. Hogy amit most csinál, azt magatartás-kultúrának nevezi, ezt okítja óvodásnak, iskolásnak, egyetemistának, tanároknak, gondolkodásra igényes felnőtteknek, idehaza és Szlovákiában. Megtudom tőle, hogy kinek van magatartáskultúrája (a parasztembernek például igen, de némely miniszterelnöknek nemigen), hogy ő nem értelmiségi, hanem megpróbál értelmes maradni, és a hasonlóan igényes paraszttal és munkából megélni kívánókkal tart együtt, s hogy most is diktatúrában élünk, csak a bolsevizmus, a nácizmus diktatúrája után most a brókerizmus diktatúrájában…