Csak a legnagyobbak kortalanok

– Itt még fizetést is adnak? – szaladt ki a számon.
– Igen, de minden bizonnyal belekalkulálják az esztétikai pótlékot – vette a lapot a direktor. A főigazgató nyugdíjba készül, elérte a hatvanéves korhatárt, sőt még egy tízest rá is húzott.

– Hol teremnek a galériaigazgatók?
– Ha rám gondol, én Békés megyében, Békésen születtem. A szabadság érzése kapcsolódik hozzá. Apám jogász volt és orvos, ők anyámmal Pesten laktak, így 1942-től én is fővárosi vagyok, de a vakációt mindig vidéken, a nagyszüleimnél töltöttem. A háborút itt vészeltük át, mondván, a család legyen együtt. Mára apámat, anyámat és a bátyámat is elvesztettem.

– Feltételezem, gyerekkorában összefirkálta valamennyi füzetét…
– Szó sincs róla! A bátyám rendkívüli ember volt, négyéves korában már tudott olvasni, az ő hatására az irodalom felé kezdtem orientálódni. Olyannyira, hogy gimnazista koromban még verseket is írtam – fejlett önkritikámra vall, hogy a klapanciák gyártását magamtól és sürgősen abbahagytam. Elég hamar belekóstoltam a komoly irodalomba, második gimnazista koromban már a nyugatosokkal foglalkoztam. Amikor 1959-ben egyetemre jelentkeztem, az irodalom mellé a művészettörténetet választottam. Első nekifutásra nem vettek fel tovább tanulni, így egy évet nyomdában dolgoztam, amit nem bántam meg. 1960-ban kezdtem az ELTE bölcsész karán morzsolni az egyetemi éveket. Az egyiptológián belül a művészet érdekelt, ebből írtam a diplomamunkámat is.

– „Élőben” is találkozott azokkal a műalkotásokkal, amelyekről az egyetemen tanult?
– Amikor a Kultúrkapcsolatok Intézete kiállítási részlegébe kerültem, módom nyílt arra, hogy beutazzam a világot. Meglett emberek voltak a munkatársaim, akik már nem szívesen mozdultak a családtól, én viszont fiatal, független legényként éltem világomat. Előfordult, hogy a repülőtérre hozták ki a tiszta ruhát meg a jegyet, és az egyik gépről szálltam a másikra. Természetesen ezek nem csupán kirándulások voltak, keményen kellett dolgozni. Londonban például kiállítást csomagoltunk, csupán annyi időm volt, hogy felszálltam egy buszra és végigutaztam a vonalán. De akkor is! Én egyetemistaként már 1964-ben Párizsban ittam Coca-Colát, majd vártam, mikor fogok fetrengeni tőle…

– Mikor lett vége ennek a szép szabad világnak?
– 1968-ban, Ilku Pál minisztersége alatt kerültem a Művelődésügyi Minisztériumba, a képzőművészeti osztályra. Jó csapat jött össze, ekkor volt az új gazdasági mechanizmus, szabadabb levegő, utaztak az emberek, összebarátkoztam a művészekkel. Egyébként pályafutásom során 19 minisztert „fogyasztottam el”. Nagyon kellemes négy év után 1972-ben elkerültem a pártközpontba.