Kit rejtenek az aranymaszkok?

– Mit gondol, ha némelyik délkelet-ázsiai ország budapesti nagykövete végigsétál a múzeumában, otthonosan érzi majd magát, vagy összevonja a szemöldökét: mit keresnek nálunk a kincseik?
– Biztosan rácsodálkozik, miként lehetséges, hogy mindezt magyar ember hozta létre, aki nem gyarmatosító ország szülötte. S talán büszke lesz erre az európai múzeumra, amely népe művészetének nagykövete is.

– Adódik a kérdés: hol szerezte be ezeket a páratlan műkincseit?
– Mindez negyvenöt éves gyűjtőmunka eredménye, amely diákkoromban kezdődött. Zamárdiban mellettünk lakott a Kelet-kutató, irodalmár Sövény Aladár, aki egy japán teaházat épített a kertjében. Áthívott, sokat beszélgettünk, és látva érdeklődésemet, japánul kezdett tanítani; negyedikes gimnazistaként már olvastam és írtam japánul. Az ő hatására vettem meg az első műtárgyamat a BÁV-nál, egy japán maszkot. Sok nyelven tudó diplomatának készültem, ezért az érettségi után a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe jelentkeztem, ahol vietnami nyelven tanultam. Nem véletlen, hogy első diplomáciai kiküldetésem a francia Indokínába, főként Vietnamba, Laoszba, Kambodzsába szólt.

– És első útja az ottani régiségkereskedőkhöz vezetett?
– Szerencsém volt az időzítéssel. A vietnami háború végén kerültem ki, amikor a dél-vietnami rendszer megszűnése az ottani középosztály széthullásához vezetett. Jó részük az Egyesült Államokba, Nyugat-Európába menekült, s amit nem vittek magukkal, eladták a helyi kereskedőknek, ezekhez akkor olcsón hozzá lehetett jutni. Egy XVI. századi kínai vázát háromszáz dollárért vettem – mai értéke harmincmillió forint. Miután a dél-vietnami könyvtárak állományát sokszor az utcára szórták, a könyvekkel is szerencsém volt. Egy harminckötetes Encyclopaedia Britannicát négy-öt dollárért szereztem be. Nem csoda, hogy diplomatafizetésemet műtárgyak és könyvek vásárlására fordítottam, amiket vámkönyvvel hoztam haza, az ottani hatóságok hozzájárulásával. Azóta is szerelmese vagyok az ottani kultúrának. Sohasem befektetési szándékkal vásároltam, egyszerűen művészeti értékű tárgyakkal szerettem volna körülvenni magamat.

– Hazatérése után körbeszimatolta a nyugat-európai régiségkereskedéseket is. Elvonási tünetei voltak?
– Azt tapasztaltam, hogy Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia gyarmati adminisztrációban dolgozó polgárainak leszármazottai – érzelmi kötődés híján – kezdenek megválni az apák és nagyapák által megszerzett délkelet-ázsiai műtárgyaktól, kincsektől. Különleges ázsiai műtárgyak kerültek a nyugat-európai régiségpiacokra. Olykor a véletlen is segített, egy belga bolhapiacon például komoly összeget fizettem egy jávai istenszoborért, de ez az ár meg sem közelítette a műtárgy valós, százmilliós értékét. Marokkói bazárban bukkantam tyám (hajdani vietnami kalóznép) ezüsttárgyakra. Legalább ötven tárgy van a gyűjteményemben, amelyek egyediségük miatt összevethetők az egyiptomi fáraósírokban talált vagy az ókorból fennmaradt szobrokkal. Például Dél-Kína, Észak-Thaiföld, Vietnam, Laosz régiójából való két, skorpió alakú aranymaszk, amelyek 2500 évesek lehetnek, és ugyanolyan kultúr- és művészettörténeti ritkaságnak számítanak, mint Tutanhamon maszkja.