Jézus félt a haláltól

– Nehezen találtunk időpontot a beszélgetésre. Ennyire zsúfoltak a napjai az ünnepek előtt?
– Mivel a nagyböjt fontos lelki életi időszak, ilyenkor az én elfoglaltságaim is megsokszorozódnak. Sok hívő ember vesz részt lelkigyakorlaton, keresztúton, nekem is van módom találkozni velük. Nagyhéten egész napos szolgálatokat vállalunk, magam is beülök a gyóntatószékbe. Aki szükségét érzi, hosszasabban feltárhatja
a lelki problémáit, gondjait – ez pedig időigényes dolog.

– Érezhető a hívek körében egyfajta versengés, hogy az érsek úrnál gyónhassanak?
– Nem. Csak azt hirdetjük ki, hogy minden órában van gyóntatás, azt viszont nem lehet tudni, hogy melyik gyóntatószékben ki ül. Mivel én csak kivételes esetekben segítek be, így versengés sincs értem. Régebbről akad néhány hívő, aki ragaszkodik hozzám, és személyesen felkeres. Arra is mindig találok alkalmat, ha valaki egyházmegyei ügyekben szeretne velem találkozni. De legjobb betartani a szolgálati utat, mert legtöbb esetben a plébános vagy az esperes is tudja orvosolni a gondokat.

– Mi az, amiben csak ön az illetékes?
– Jó részük nem nyilvános, a kormányzói joghatóság körébe tartozik. Hogy mégis mondjak egy példát: papot csak megyés püspök helyezhet el bárhová. Előfordul, hogy felhívják a figyelmemet arra, hogy valakivel problémák vannak vagy beteg, és gondoskodni kellene az utódjáról. Ekkor a főpásztornak kell intézkednie.

– Térjünk vissza az ünnepekhez. Változó világunkban az egyházi ünnepek is formálódnak?
– Nekem a húsvét nem külsőségekben jelenik meg. Nem az jelenti az ünnepet, hogy hány népszokásnak teszek eleget, sokkal inkább lelkiekben élem meg – és egyre mélyebben – az örvendetes eseményt, Krisztus feltámadását, amit megelőz az élet legdöbbenetesebb pillanata, a halál. Nagypéntek szorosan összekapcsolódik a húsvéttal. Ezek a napok mindenki számára megmutatják, hogy milyen nagy horderejű is az örök élet. A teljes elveszettség testi és lelki vonatkozásban megélhető, a halál nem egy a földi események közül. Jézus félt a haláltól, remegett, vérrel verítékezett, átélte az Istentől való elhagyatottság állapotát is. Halálakor az Atya kezébe tette le a sorsát. A feltámadás, amit mi hirdetünk, nem a mítoszok világába való, hanem az egyház közmeggyőződése. S ebből a hitből élünk. Jézus nem e világra tért vissza, hanem természetfölötti életet kapott, ami által a tanítványok körében is érzékelhetővé vált.

– Szavaiból azt veszem ki, lelkiségében nem változott a húsvét. És az emberek hite erősödik vagy gyengül?
– Az lenne üdvös és kívánatos, hogy hitünk mélyüljön. Természetesen előfordul, hogy valakiben kétségek támadnak. A hit és hitetlenség határa nem egy távoli kontinensen található, hanem az emberek szívében és lelkében. A húsvét éppen az élet értelmével szorosan összefüggő kérdésben erősít meg bennünket. Ebből adódóan a feltámadás hitének van e világra való kivetülése. Szent Pál apostol azt mondja a kolosszei híveknek: „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok…” Ezt persze nem szó szerint kell venni, de a világ dolgainak szemlélésében másfajta életfelfogást jelent. Itt van például a halál kérdése. Egy közeli hozzátartozó elvesztése óriási fájdalom, de mégis reménnyel lehetünk, amennyiben kivetül az életünkre a feltámadás hite.

– És talán kicsivel könnyebb elviselni szeretteink hiányát, ha a legszebb emlékeket őrizzük meg velük kapcsolatban…
– Ez az ember önvigasza. A halál tényében az is benne van, hogy olykor jobban érezzük halottaink megközelíthetőségét. Ha a szeretteink a világ bármely részén tartózkodnak, tudjuk, hogy ekkor és ekkor találkozni fogunk. Aki viszont kilép a földi létből, valamiképpen megszűnnek a határok, és a legváratlanabb pillanatokban megjelenhet az emlékezetünkben vagy a gondolatunkban. A halottakért nem azért mondunk imádságot, hogy irgalmasabbá tegyük a végtelenül irgalmas Istent, hanem szűnjön meg az elhunyt földi adóssága, és mi szeretettel gondoljunk rá.