Színész vagy ripacs?

Tartottam ettől az interjútól. Tudtam róla, hogy nem az a fajta, akivel könnyedén cseveghetnék hétköznapi dolgokról. Ám ahogy körbemosolygott a színházi társalgóban, majd koffeinmentes kávéjával a kezében mellém telepedett – elszállt belőlem a szorongás.

– A külső szemlélő számára Bujtor és ön furcsa párost alkottak: egy harsány hedonista és egy szenvedélyes igehirdető. Mi alapozta meg a közös munkát?
– A személyiségünk valóban különbözött, ám neveltetésünk alapjai nagyon hasonlóak voltak. Pista nagypolgári családba született, én, pedagógus szüleim révén, kispolgáriba. Ő piarista gimnáziumba járt, én mélyen vallásos család gyermeke vagyok, tehát az alapértékeink megegyeztek. Ezen kívül Pista rajongva szerette a bátyját, akit én példaképemnek tekintek, rendszeresen látogatom a sírját – szóval az együttműködésünk alfája és ómegája Latinovits Zoltán volt. Veszprém azért izgatott minket, mert szerettünk volna jó színházat létrehozni. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű feladat, de sikerült kiváló művészeket, rendezőket megnyerni az ügynek, másfél év alatt a veszteséges intézményből nyereségest csináltunk, azóta is telt házak előtt játszunk, több darabnál felállva tapsol a közönség. Az Édes Annával és a Régimódi történettel megnyertük a vidéki színházak fesztiválját, és tavaly fölterjesztettek minket Az Év Vidéki Színháza címre.

– Oberfrank Pál direktori kinevezése előtt hónapokig egymaga képviselte a veszprémi színházat művészeti igazgatóként. Kilenc darabban játszik, öt város között cirkulál. Nem gondolja, hogy túl nagy terhet cipel?
– Nem tudom, de azt érzem, hogy fáradok. Pista kiválásával adtam volna fel? Ez van. Meg kell oldani!

– Nem félti önmagát?
– Keresztény ember vagyok, csak a bűntől félek, mástól nem. Ha olyan a feladat, hogy tudom vállalni, akkor vállalom. Ha pedig nem tudom becsülettel vállalni – megmondom.

– Egy gyönyörű nevű, pici községben született, közel a Fertő tóhoz.
– Tizennégy éves koromig ott éltem, és amíg önálló nem lettem, Hegykőt tekintettem otthonomnak. Ma is hazajárok hetvennyolc éves édesanyámhoz, valamint apámhoz, aki ott van eltemetve. Nyolcvanhat esztendősen ment el, három évvel ezelőtt. Szép kort megértek hál’ istennek, pedig nem volt gyerekjáték, amit átéltek. Büszke vagyok a szüleimre az emberségükért.

– Olvastam az életrajzában, hogy a szülei papnak szánták.
– Minden rendes katolikus családban az első fiút a kereszteléskor illik fölajánlani a papi hivatásra. Nekem erről a helyes, szép, régi hagyományról nem beszéltek a szüleim, nem akarták, hogy súlyként nehezedjen rám. Csak akkor árulták el, amikor felcseperedve nyiladozni kezdett az értelmem, és fontolgattam, hogy talán pap leszek.

– Aránylag későn jelentkezett a főiskolára. Ilyen nehezen lelt rá a saját útjára?
– Nem tudtam, vajon akarok-e színész lenni. Mindenki ajánlgatta, én elhessegettem. Apám ’56-ban a Forradalmi Bizottmány elnöke volt, s olyan tisztességesen viselkedett, hogy az ÁVH védte meg a kivégzéstől. Egyik pap nagybátyámat a börtönben félig agyonverték, a másik meg se állt Münchenig. A szocializmus éveiben ilyen családi háttérrel Színművészetire menni nem volt jó káderlap.

– Ez tartotta vissza? Amúgy vágyott a színi pályára?
– Nem. Híres élsportoló akartam lenni, hogy dicsőséget szerezzek. Olimpiai bajnoki címre vágytam öttusában vagy fociban. Nem jött össze sajnos, örök-szép álom maradt. Az igazi, nagy sportolókkal azonban mindig igyekeztem kapcsolatot tartani, mert komolyan hiszem, hogy a kiemelkedő sportoló és a kimagasló művész – édestestvér. Jókedvében teremtette őket az Isten, és egyik se önmagáért csinálja, amit csinál, hanem azért, hogy örömöt szerezzen másnak is, és az Istentől kapott talentumot a lehető legjobban kifejtse családja, városa, nemzete javára.

– Szerintem a fegyelem, kitartás, esetenként a fanatizmus is közös vonás a sportolóban és a művészben.
– A fanatizmus szót nem szeretem (bár kétségtelenül egyesektől az sem idegen). Inkább elhivatottságnak nevezném. A sportnak máig hasznát veszem például állóképességben, ami munkám és életem alaptényezője. A vírusos betegségem ezt tépázta meg legjobban. Újra kell építeni...