Extrém dolgok szerelmese

– Beszélhet már?
– Persze. Ja, azért kérdezi, mert legutóbbi bemutatóm előtt lemondtam az interjút. Akkor már négy napja intenzíven próbáltam, muszáj volt az előadás előtt némasági fogadalmat tennem. Inkább vigyázok a hangomra, minthogy éppen akkor menjen el, amikor a legjobban kellene szólnia. Nem a verseny előtt szokás megugrani a két méter húszat, hanem a versenyen.

– Azóta elszállt a „dühöm” és megértettem: a hangjából él.
– Itt nem rólam van szó, hanem a közönségről. Ha állandóan lemondom a fellépéseket, azzal csalódást okozok. Sajnos egy betegség miatt ez is előfordult az utóbbi időben, el sem tudja képzelni, milyen lelki problémát okozott számomra, de nem tehettem mást.

– Hogyan vigyáz a hangjára? Nem ehet fagyit? Nem ázhat meg az esőben?
– Oda kell figyelnem a legkisebb ártalmakra is. Betegen nem lehet napról napra százszázalékosan teljesíteni. De ez nem csak az én szakmámban van így.

– Mennyit ér a hangja? Van biztosítása rá?
– Nekem nagyon sokat ér. A művészvilágban nem idegen az ilyesmi, ha jól tudom, Marlene Dietrich a lábaira kötött biztosítást. Egyszer már én is rászántam magamat hasonló lépésre a hangommal kapcsolatban, de olyan bonyolult az elintézési módja, hogy nem találtam ügyvédet, aki végigcsinálná. Arra viszont lehetne biztosítást kötni, ha az ember huzamosabb ideig betegeskedik, és emiatt nem tud fellépéseket vállalni. Ilyenkor a kieső fellépti díjak bizonyos százalékát téríti meg a biztosítócég.

– Nekem néha az az érzésem, önt külföldön jobban ismerik, mint idehaza.
– Ez kétélű dolog. Ha a nagyvilág operaszínházi berkein belül kiejtik a nevem, akkor biztosan tudják, hogy ki az a Rost Andrea. Itthon viszont nem csak ebben a műfajban hallottak már rólam, elég sűrűn láthatnak a televízióban, és olyan újságokban is megjelennek rólam cikkek, melyeket nem csak a szakma olvas. Éppen ma mondta a fodrászom, hogy én voltam a keresztrejtvényben a megfejtés. Így aztán az utcán bátrabban odajönnek hozzám, és érdeklődnek a hogylétem felől.

– Örül neki?
– Néha zavar. A piacra nyilván nem úgy megyek, mint egy fellépésre. Ha ilyenkor megszólítanak, meg szoktam jegyezni, vásárlás közben ugyanolyan privát ember vagyok, mint bárki más, szeretném, ha nem zavarnának. Lehet, hogy barátságtalannak vagy beképzeltnek tartanak, de engedtessék meg nekem is a magánélet nyugalma.

– Ugyanakkor a népszerűségben lubickolni is lehet!
– Persze, előnye is van. Előfordult, hogy hivatali ügyintézés során a telefonban megismerték a beszédhangomat. És azt is hozzátették: „Á, maga az a színésznő!”

– Felborul az élete, ha, mondjuk, New Yorkban vendégszerepel? Hogyan rendezkedik be arra az időre?
– Csak egy bőröndnyi „itthon” jön velem. Nem léphetek oda a könyvespolcomhoz, ha olvasnivalóra vágyom. Moziba sem szeretek beülni a barátaim nélkül. Telefonálni sem lehet bármikor a hatórás időeltolódás miatt. Nem azt mondom, hogy unalmas az élet, de az apartmanban mégiscsak egyedül vagyok. Igyekszem elfoglalni magam. Négy éve Madridban elkezdtem gyöngyöt fűzni. Érdekelnek a színek, a formák. Ettől persze még nem fogok pályát módosítani, de egy nyakláncot már meg tudok alkotni.