A lényeg, hogy lássuk a tengert

– Milyen kávéval szolgálsz?
– Nicaraguai dohánykávéval. Ez a kávéséfek, a baristák világbajnokságán, Tokióban lett aranyérmes 2007-ben, a brit James Hoffmann kreációja. Almába áztatott dohánylevélen keresztül, tejszín közbeiktatásával kell főzni. Talán kicsit érzed rajta a dohányízt, és az illata is emlékeztet a szivaréra. A kávézóinkban nemcsak klasszikus, hanem ilyen különleges receptek szerinti kávékat is főzünk, több mint negyvenfélét.

– Ezek a receptek nem titkosak?
– Ha nem is forognak közkézen, azért az interneten hozzáférhetők. Mi magunk is folyamatosan fejlesztünk, újabb és újabb kávékülönlegességekkel rukkolunk elő. Baristaiskolát nyitottunk, baristáink szerepelnek a magyar bajnokságon, legutóbb elhoztuk a második díjat.

– Látni rajtad a lelkesedést. De miért éppen kávézókat nyitottál a televíziózás után?
– Az élet megtanított arra, hogy az működik igazán jól, amit szenvedélyesen, őszinte érdeklődéssel csinál az ember. Mivel szeretem a kávét, mindig úgy indultam el külföldre, hogy előre kigyűjtöttem azokat a helyeket, ahol a legjobb feketéket szolgálják fel. Eljutottam számos kávéültetvényre is. Elbűvölt ez a különleges és sokszínű világ. Hihetetlen, mennyi mindenre kell figyelni, a cserje helyének kiválasztásától kezdve a kávégépek formatervezésén át a tőzsdére való bejutásig. Az is érdekes, milyen hosszú és kalandos utat tesz meg a zöld kis kávészem, mire egy hangulatos kávézóban felszolgálják belőle például ezt a dohányízű italt itt, előtted.

– Kiépült már a kávés birodalmad?
– A cserjétől a csészéig lefedjük ezt a tevékenységet. Zöld kávét importálunk a világ tíz országának tizennyolc ültetvényéről, saját pörkölőüzemünk van Szécsényben, fagyasztóraktárunk Pásztón. Tizenöt kávézót nyitottunk idehaza, mindegyiket saját dizájn alapján rendeztük be. Szeretnénk részesedést szerezni egy kávéültetvényben. Ha ez sikerül, teljessé válik az üzleti láncolatunk.

– Úgy néz ki, innen már nincs visszaút a televíziózáshoz. Nem is sírod vissza?
– Nem igazán. Én tudatosan váltottam. Azért fejeztem be a tévés munkámat, mert valóra akartam váltani dédelgetett álmomat. Régóta készültem arra, hogy regényt írjak. Egy igaz, izgalmas, Magyarországon játszódó kalandregényt. Csakhogy erre a tévézés mellett nem jutott időm. Tizenhárom évig csináltam a Dossziét. Állandóan úton voltam, hat-hét hónapon át bőröndből éltem különféle szállodákban. Ami pedig a végeredményt illeti: lényegében futószalagon ugyanazt gyártottam, egy ötvenperces riportfilmet. Ez egy idő után monotonná vált. Két év volt még hátra a TV2-vel kötött szerződésemből, amikor eldöntöttem, hogy befejezem. Ennek a lépésnek persze sok-sok összetevője és előzménye is volt, ebbe most ne menjünk bele. De tény, hogy túlságosan nem marasztaltak, úgyhogy könnyebb volt a szakítás.

– Ha maradsz, talán ma celebként villoghatnál…
– Nem hinném. Pusztán elhatározás és ízlés kérdése, hogy ki mihez adja a nevét. Engem mindig is izgattak a nagyvilág érdekes témái, becsületesen elvégeztem az újságírói munkámat. Soha nem azért akartam televíziós lenni, hogy az által majd népszerű legyek. Kollégáim csodálkoztak is, amikor a napi híradóvezetést otthagytam egy havi műsor kedvéért. A képernyős jelenlét így is meghozta az ismertséget, de ez engem mindig feszélyezett. Zavart a nagy nyilvánosság.

– Én inkább céltudatosnak és túlságosan magabiztosnak láttalak.
– Az lehet, mivel ebben a munkában csak így érsz célt, így állnak veled szóba a riportalanyaid világszerte. Most új kihívás előtt állok: vajon a hatszáz oldalas könyvem képes lesz-e végig izgalomban tartani az olvasót?

– Te akartál annyira regényt írni!
– Rengeteg mindent megtettem azért, hogy megismerjem a regényírás titkait, köztük a struktúra, a drámai ív megteremtését, a karakterépítést. Beszereztem egy csomó szakkönyvet, konzultáltam bestsellerírókkal, elmentem a helyszínekre. A Dosszié forgatásai is sok tapasztalathoz juttattak, mondhatni, bemelegítés volt a könyvhöz. Rettenetesen örülnék, ha ez a két évig tartó „vakrepülés” sikeres lenne, és az olvasók élveznék a könyvet.