Nagyon szeretek élni

– Ahogy felröppent a hír, hogy Nemzet Színésze lett, csak úgy özönlöttek az üzenetek, a telefonhívások. Jólesett?
– Igen, nagyon örültem neki. Megtisztelő, hogy nemcsak kollégák, hanem színházszerető nézők is írtak üzeneteket. Egy ilyen elismerésre nem lehet felkészülni, engem is meglepetésként ért. Ami a szakmai díjakat illeti, azoknak van egy sorrendjük, én mindegyiket megkaptam. És hát szóba jöhet még ilyen-olyan kereszt, érdemrend, abból is van egy. Arra külön büszke vagyok, hogy pályám során a kitüntetéseimből mindegyik kurzus regnálásának idejére jutott, tehát nem érhet az a vád, hogy valamelyik rendszer kegyeltje lennék. Nemrég került a kezembe egy fénykép az egyik díjátadó ünnepségről. Milyen érdekes, már a nevét sem tudom, ki volt az a politikus, aki megjutalmazott.

– Milyen érzés volt éppen egykori főiskolai osztálytársa, Balázsovits Lajos megüresedett helyére lépni és átvenni a rangos címet?
– Vegyesek az érzéseim. Sajnos ez olyan díj, amit akkor kaphat meg az ember, ha egyvalaki elhunyt a tizenkét fős társulatból. Lajossal egészen addig jóban voltunk, amíg nem lett a Játékszín igazgatója, aztán húsz évig nem is találkoztunk, valamiért nem jutottam eszébe. Az utóbbi időben, amikor már beteg volt, sokat beszélgettünk. Nem a színházról, hanem az egészségi állapotunkról. Neki is ugyanaz volt a betegsége, mint nekem. Sok időt töltöttem kórházban, négyszer kerültem vissza a kardiológiára, most is használok oxigénpalackot. Lehet szidni az egészségügyi ellátást, de engem felkészült orvosok és tüneményes ápolók kezeltek. Mindenkit a nevükön szólítottak, hatalmas empátiával bántak az idős emberekkel. Felajánlottak egy egyszemélyes szobát, de nem éltem vele, mert jobban szerettem a sorstársaimmal egy kórteremben lenni.

– Mi lett a főiskolai diáktársaival? Követték egymás pályáját?
– Nem nagyon. Sosem játszottunk egy színháznál. Vallai Péterrel már a főiskola előtt is barátkoztam, vele jóban voltam. Sajnos ő sincs már köztünk, ahogyan Jobba Gabi és Schütz Ila sem.

– Több mint ötven éve van a pályán...
– Igen. Éppen az arany- és a gyémántdiploma között lebegek.

– Szeret visszatekinteni?
– Most kénytelen vagyok, mert készül az életrajzi könyvem. Vajda Katalin író barátom szembesít a múltammal, s ha minden igaz, jövő év elején jelenik meg a képekkel gazdagon illusztrált kötet. Elég fordulatos volt a pályám. Tizennégy évet töltöttem a Nemzetiben, húszat pedig a Katonában, majd újra a Nemzeti következett, aminek hat év után lett vége. Azóta szabadúszó vagyok. A kérdésére válaszolva: visszatekintve sokkal szebb minden. Ma már tudom, hamarabb el kellett volna jönnöm a Nemzetiből, de mivel akkoriban született meg Tibor fiam, húztam-halasztottam a döntést. Viszont volt jó ol­dala is a maradásomnak, hiszen „nagy bölények” közt lehettem, hogy csak Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Törőcsik Mari, Máthé Erzsi nevét említsem, ők voltak az első Nemzet Színészei.

– Hová ment volna szívesen?
– Például a Vígszínházba. Várkonyi Zoltán direktor invitált is, de valamiért nem vettem komolyan. Magamtól nem jelentkeztem volna, mindig távol állt tőlem az ilyesmi. Végül csak kivártam a sorom, és leszerződtem az 1982-ben alakuló Katona József Színházba. Amikor felépült az új Nemzeti, Schwajda György hívott A vihar Prospero szerepére, amire boldogan igent mondtam. Csakhogy sok minden nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, még a politika is belejátszott a történetbe. Az egyik főkritikus sárba döngölte azokat a színészeket, akik „Schwajda emberei” voltak. Aztán jött Jordán Tamás, majd Alföldi Róbert, aki egy év után szerep nélkül elküldött. Vendégként játszottam a Madáchban, a Vígszínházban, az Orlai Produkciós Iroda darabjaiban, vidéken pedig több helyen is rendeztem.

– Ki ne hagyjuk, hogy tizenöt évig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Szerette?
– Mi az hogy! Sok osztályban tanítottam, és kétszer voltam osztályvezető tanár. Csak úgy sorjáztak a tehetségek: Kelemen István, Vasvári Emese, Kerekes Viktória, Németh Kristóf, Menszátor Héresz Attila, Gryllus Dorka, Botos Éva, Schell Judit, Szávai Viktória, Kamarás Iván, Hajdú Steve és még sorolhatnám. Szívvel-lélekkel végeztem a tanítást, akkoriban mást nem is vállaltam miatta, nem fért volna bele a délutánjaimba.

– Visszakanyarodva az ön pályájához, tudna-e olyan csúcspontot említeni, amiért érdemes volt ezt a hivatást választania?
– A nép ellensége próbafolyamata ilyen volt 1974-ben. Együtt léphettem színpadra Kállai Ferenccel, Őze Lajossal, Mészáros Ágival, Egri Istvánnal, Agárdy Gáborral, Sztankay Istvánnal, a rendező pedig Szinetár Miklós volt. Kállaival ekkor kerültem barátságba, sokat beszélgettünk az öltözőjében.
– Micsoda legendás előadások születtek a hősidőkben! És ott volt a televízió, a rádió, a film, a szinkron, az önálló est. Maradt egyáltalán ideje másra?
– Nem. Olyannyira nem, hogy még a nyaraim is be voltak táblázva. A 40 fokos hőség ellenére három évig ment a Madách Kamarában A férfi, akit szeretek, a Miért nem marad reggelire?, a Mezítláb a parkban című sikerdarab. A Vígszínház pedig a Nóra, A csókos asszony, a Játék a kastélyban című produkciókba hívott, ez utóbbit a mai napig játszom, novembertől újra műsorra kerül. A Hárman a padon pedig a Hatszín Társulatnál megy októbertől.

– Óriási siker volt a Budapest Orfeum szériája Szacsvay Lászlóval és Császár Angelával közösen. Jól időzítették?
– Lényegében mi adtunk elő először dalokkal, versekkel, jelenetekkel történelmi látképet az 1907 és 1945 közötti korszakról. Sokan nosztalgiának nevezték, pedig ­egyáltalán nem az volt. Nemegyszer előfordult, hogy történelemtanárok hozták el a diákjaikat az előadásra, mert úgy gondolták, sokat lehet belőle tanulni. Számomra is jutalomjáték volt, hiszen egyebek közt Szomory Dezső, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Gábor Andor, László Miklós, Nóti Károly, Rejtő Jenő műveivel találkozhattam, öröm volt játszani a darabjaikban.
– Mennyire más volt az a világ! Akkor még odafigyeltek az emberek az öltözködésre, a viselkedésre, a gesztusrendszerre, a szép beszédre. Azok a szerepek az ön személyiségéhez is jól illenek. Nem véletlenül kapja máig az „egy igazi úriember” jelzőt.
– Hogy a színpadon milyen egy úriember, azt nem lehet tanítani. Legfeljebb csak azt, miként mozogjon, milyen tárgyakat használjon. Manapság azt sem tudják a fiatalok, mi az a monokli. Nekünk még volt sminkóránk a főiskolán, Keleti Laci bácsi tanította.

– Kapott valamiféle örökséget színész édesapjától, Benedek Tibortól is?
– Nyilván a génjeimben van a mesterség. Nagyon fiatal voltam, amikor apám meghalt, de azért láthattam legendás kollégáit, köztük Kellér Dezsőt, Salamon Bélát, Herczeg Jenőt, Komlós Vilmost, Darvas Szilárdot, Kazal Lászlót, Kabos Lászlót. Nosztalgiával gondolok vissza rájuk. Mára sokan már a nevükre sem emlékeznek. Szomorú ez. Pesszimista ember lévén abban sem vagyok biztos, hogy az én generációm színészei nem merülnek feledésbe.

– Észreveszi magán, hogy mostanra változott valamit?
– Igen. Számomra minden rendező egy-egy állomás volt. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor színházi pályám fontos fordulópontját jelentette. Vámos Lászlónak sok tv-játékot köszönhetek, Szirtes Tamásnak pedig a szórakoztató előadásokat. Magánemberként akkor történt a legnagyobb változás az életemben, amikor Pestről átköltöztem Budára. Több mint húsz éve itt lakom, s ez idő alatt megnyugodtam. Van úgy, hogy hetekig ki sem teszem a lábam innen. Elfáradtam. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy előadás után ne menjek el a haverokkal meginni egy sört. Néhányunknak a Nemzeti büféjében is volt egy állandó asztaltársaságunk. Minden elmúlt.

– Szokott meditálni? Mélyen elgondolkodni történésekről?
– Hogyne! Ha sokat betegeskedik valaki, sokszor eszébe jut, hogy egyszer vége van az életnek. Nagyon szeretek élni, így fájdalmasan érintene, ha valami végzetes dolog történne, mint ahogyan történt is a családban. A veszteséget nem lehet feldolgozni. Mondják, hogy a színpad gyógyít. A szerepek alkalmasak arra, hogy a fájdalmat, az örömet is megéljem a maga valóságában, vagy elfeledjem arra a pár órára, amíg játszom, de aztán minden megy tovább. Hát ilyeneken gondolkodom.