Két kultúrában is otthon

– Mindketten külhoni magyar területeken nőttek fel. Mesélnének a származásukról?

G. Angéla: – A szüleim felvidéki magyarok, Pozsonyban nőttem fel, az Óvárosban, ahol körbevett a történelmi múlt. A Duna utcai Alapiskolába és Gimnáziumba jártam, ami az egyetlen magyar nyelvű középiskola a szlovák fővárosban. Az érettségi után jöttem Budapestre, az ELTE-n angol, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziós újságírás szakon tanultam. Már gyerekként is nosztalgiával gondoltam a régi, monarchiabeli Pozsonyra, ahol több nemzetiség és kultúra tudott békésen, egymás különbözőségeire tekintettel, egymást tisztelve élni.

Z. Ákos: – Én a Vajdaságban születtem, Zentán, az egyik leghangulatosabb Tisza-parti városban. Itt mindig is magasabb volt a magyarok aránya, mint a szerbeké, a többségi nemzeté. Bár ez a mai napig így van, a számuk folyamatosan csökken. Csakúgy, mint egész Vajdaságban, ahol az egykori 330 ezer helyett már csak 165 ezer magyar él. Jugoszláviában 1990-ben elkezdődtek a zavargások, így a szüleim jobbnak látták, hogy ’92-ben Szegeden kezdjem el a gimnáziumot. Ez egy terhelt időszak volt számomra, tele ambivalens érzésekkel. Míg Magyarország a rendszerváltozás után a fejlődés útjára lépett, tele ígéretekkel, addig otthon háború dúlt. Csak sorbaállással, jeggyel lehetett élelmiszerhez jutni. Az egyetemet Budapesten végeztem, most már a munkám és a magánéletem is ideköt Magyarországhoz.

– A származásuk mennyire volt meghatározó tényező abban, hogy elkészült a Szomszédaink, a magyarok című dokumentumfilm-sorozat?

Z. Ákos: – Mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nem kerestük az ilyen irányú lehetőségeket. Nemigen beszéltünk arról, hogy mi határon túli magyarok vagyunk, nem akartuk, hogy ennek alapján címkézzenek fel minket, hiszen – tudjuk jól – ez egyeseknél pozitív, míg másoknál negatív skatulyának számít. Az Angi jelenti című tévéműsorban dolgoztunk együtt, de so­káig nem tudtunk semmit egymás származásáról. Amikor lehetőséget kaptam elkészíteni ezt a dokumentumfilmet, akkor jött el az idő, hogy szembenézzek a saját, határon túli identitásommal: ki is vagyok én?

– Hogyan sikerült megfogni ezt a roppant érzékeny témát?

Z. Ákos: – Egy élettel teli, emberközeli film képe volt a fejemben. Ezért a szereplőink többsége is hétköznapi ember. Az volt a szándékunk, hogy megmutassuk, mit gondol egymásról a két nép. A kisebbségben élő magyarok és a többségi nemzet tagjai. Különösen fontos szempont volt számunkra, hogy ítélkezés nélkül adjunk teret mindkét fél, így a többségi nemzetek gyakran homlokegyenest ellentétes narratíváinak is.

G. Angéla: – Az első négy részt Szlovákiáról, Szerbiáról, Romániáról és Kárpátaljáról 2013–2019 között mutatta be a Magyar Televízió és az index hírportál. Elfogulatlanul akartuk megmutatni, milyen a kisebbségben élő magyarok kapcsolata a többségi nemzettel az egyes országokban. Melyek a közös történelmi pontok, és hol térnek el a leginkább a vélemények.

– Milyen személyes felismerésekkel, tanulságokkal jártak a forgatások?

Z. Ákos: – Nálunk Szerbiában, egy etnikai alapú háborús konfliktust követően, sokkal nehezebben nyíltak meg az emberek, mint mondjuk Szlovákiában vagy Romániában. A Vajdaságban is létezik magyar öntudat, de ott az emberek ezt nem verik nagydobra, inkább a szerbekkel való békés együttélésre törekednek. Ami persze jellemző a többi régióra is, de azt vettem észre, hogy a nagyobb lélekszámú székelyföldi és szlovákiai magyarság magabiztosabb identitással bír. Ráadásul alapvetően minden régiónak más-más problémákkal kell szembenéznie. 

– A külhoni magyarok hogyan éreznek az anyaország iránt?

G. Angéla: – Nem lehet általánosítani, és nem is szabad. Az előző rendszer egyáltalán nem foglalkozott a határon túli magyarsággal, a rendszerváltás után pedig nemegyszer belpolitikai csatározások közben vérzett el az ügyük, például a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazáson. Ezek a dolgok nem múlnak el nyomtalanul, még akkor sem, ha időközben orvosolták. 

Z. Ákos: – A romániai epizódban elhangzik egy fontos mondat Bárdi Nándor történésztől, aki azt mondja: a mindenkori magyar politikai elit felelőssége a határon túli magyarság sorsa. Szerintem ez igaz. Ezek az emberek nem tehettek-tehetnek arról, hogy egyszer csak egy másik, sőt harmadik-negyedik ország lakosai lettek, miközben ki sem mozdultak otthonról…

– A sorozat ötödik, egyben befejező része idén készült el, Ausztria, Horvátország és Szlovénia megmaradt magyar közösségeivel foglalkozik. Mit jelent ma magyarnak lenni ezeken a területeken?

Z. Ákos: – Számomra nagyon érdekes volt Ausztriában a burgenlandi régióban élő magyarok háromszintű identitása: számukra a helyi, regionális kötődés az első, utána jön az állampolgárság, az országhoz ragaszkodás, és majd csak a harmadik szinten jelenik meg a magyar mint kisebbségi öntudat. Ez elsősorban a gazdasági jólétre vezethető vissza, valamint arra, hogy a vasfüggöny túloldalán az egykori osztrák politika azt sugallta, aki magyar, az valószínűleg kommunista. Ezért ott sokan nem merték nyíltan vállalni a magyarságukat.

G. Angéla: – Az utolsó órában vagyunk: az idősebb burgenlandi magyar ajkú megszólalóink még beszélik a jellegzetes ottani magyar tájnyelvet, míg a fiatalok már nem igazán ismerik. Bár az iskolában tanulnak magyarul, a mindennapokban, egymás között inkább németül beszélnek. A folyamatosan átvándorló vagy áttelepülő magyarság számára is inkább az az elsődleges, hogy ők és a gyerekeik minél gyorsabban megtanuljanak németül. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik szomszédos országban a legjobb napjainkban magyar kisebbségként élni…

– Könnyebb megítélni a másik végletet: melyik országban a legnehezebb?

G. Angéla: – Egyértelműen Kárpátalján, a háború miatt. Egyébként sem tesz jót a kisebbségnek, hogyha a magyarországi meg az ottani ország politikája nincs összhangban.

Z. Ákos: – A legtöbb országban látszatintézkedések történnek, és ezek egyeseket megtéveszthetnek. Az asszimiláció egy folyamatosan jelen lévő tényező, és most, a globalizálódó, angolnyelv-fókuszú világban ez még hangsúlyosabb folyamat. Ha nincs átütő kulturális vonzereje az anyaországnak, kevésbé érdemes idefordulni.

G. Angéla: – Szlovákiában naponta 17 magyarral lesz kevesebb. Odahaza azt láttam és azt érzem súlyos problémának, hogy a magyar szülők gyakran szlovák nyelvű iskolába íratják a gyerekeiket, hogy ne legyen gondjuk később az ország nyelvével. Ez azt is jelenti, hogy a gyerekek nem tanulnak magyar irodalmat és magyar történelmet, a szociális hálójuk középiskolában inkább már a többségi társadalom tagjaiból épül ki. De az is igaz, hogy Pozsonyban a városszéli lakótelepről a belvárosi Duna utcai magyar iskolába beíratni a gyereket áldozatokat kíván a családtól. Már csak azért is, mert a gyerek sokkal többet utazik, mintha a legközelebbi szlovák iskolába járna. De jó esetben magától értetődően megteszik ezt, mert tudják, hogy az anyanyelvi oktatás fontos. 

 Ez néha két ellentétes irányú vektornak hat. Pedig a kettő nem összeegyeztethetetlen.

– Milyen volt a fogadtatása ennek a rendhagyó filmes megközelítésnek, és hol láthatók az alko­tások?

Z. Ákos: – A sorozat az interneten kelt életre igazán. Az első négy rész együttes megtekintése már meghaladta az egymilliót a legnagyobb videómegosztón. Jelenleg az ötödik rész online premierjén dolgozunk, pár hét múlva várható. A filmeket több egyetem és középiskola a tananyag részévé tette, hivatkozási alapul szolgálnak szakdolgozatokban és kutatásokban. Reméljük, hogy a fiatalabb generáció számára is segítünk árnyalni a határon túli magyarokkal kapcsolatos sztereotípiákat, valamint egy elfogulatlan és ítélkezésmentes ké­pet alkotni a helyzetükről.

G. Angéla: – A kisebbségi lét természeténél fogva nem egyszerű, de ezzel együtt kell élni. Akkor jár jól minden külhoni magyar, ha megpróbálja azt nézni, hol és miként gazdagíthatja őt az a helyzet, hogy két kultúrában lehet otthon. Én hálás vagyok a sorsnak ezért.