Reménykednek a túlélésben

– Negyvenezer kilométert utazott, hogy legutóbbi könyvéhez összegyűjtse az anyagot a hadifoglyokról.
– Az interjúkat és a levéltári forrásokat egyaránt kritikával kell kezelnie egy kutatónak, ezért az utazást szervező pécsi Német Kör munkatársaival úgy gondoltunk, hogy amint a kriminalisztikában a helyszínelők, mi is kivonultunk az érintett területekre. Bejártuk Szibériát, az Urál hegység két oldalát, Permből elmentünk egészen Jekatyerinburgig, eljutottunk Baskíriába, majd Csecsenföldre, Azerbajdzsánba, Georgiába, Örményországba, Kazahsztánba és Üzbegisztánba. Tavaly volt az utolsó expedíciónk a Baltikumban. Kiderült, hogy ott is voltak magyar hadifoglyok, és már 1500 nevet azonosítottam – az erről szóló könyvemet most írom. Készültünk Belorussziába, Moldáviába is, de a háború miatt most nem tudunk odautazni.

– Édesapja révén a családja is érintett volt a meghurcoltatásokban.
– Apámat egy donyecki bányában dolgoztatták, de nem bírta sokáig. Meg tudott szökni, mert őket már nem őrizték úgy, mint a korábbi hadifoglyokat. Elmesélte, hogy milyen őrült munkát végeztek: 60-70 centiméteres üregben húzták a szenet a föld alatt. Miután hazaért, elítélték, és Gulag-fogságra vitték. De azt is túlélte.

– Hogyan lehetett túlélni?
– Állandóan imádkozott, és nem omlott össze lelkileg. Aki búskomorrá vált, elengedte magát, nem tudta túlélni a fogságot. A foglyoknak alkalmazkodniuk kellett a lágerélethez.

– Milyen volt a lágerélet?
– Minden lágernek megvolt a maga napirendje. A foglyok korán keltek. Reggel teát és kenyeret kaptak, napközben nem ettek, csak dolgoztak, majd este jutottak hozzá egy kis kásához vagy üres leveshez, kenyérhez, miután hazatértek a munkából. Ennél többet csak az kapott, aki teljesítette vagy túlteljesítette a normát. Aki tudatosította, hogy mennyi jár neki, nem foglalkozott az éhségével, hanem próbált helytállni, és beosztotta az erejét. A lágerekben a járványok és fertőzések is sújtották a foglyokat. A szolyvai gyűjtőtáborban húszezer embert zsúfoltak be egy korábban nyolcezer főnek helyet adó kaszárnyába. 1944 decemberében jár­­vány tört ki, és az emberek egymást fertőzték meg a halálos betegséggel. Egy hónapig vesztegzár alatt működött a tábor, majd a legyengült túlélőket tovább vitték a szambori lágerbe, amely kilencnapi gyalogútra volt a Kárpátokon túl. Szolyva a kárpátaljai magyarság golgotája. Rengeteg embert temettek el ott. A Gulag-táborokban némileg jobb volt a helyzet, oda azokat vitték, akiket bírósági úton ítéltek el.

– Mi történt édesapjával, mi­után hazatért?
– Apám katonakönyvébe egészségügyi állapota miatt a fogság után beleírták, hogy alkalmatlan további hadszolgálatra. De mégis több mint nyolcvan évig élt, mert szívós parasztember volt. Ám rengetegen a hazatérésük után haltak meg. Sok esetben önmegtartóztatás nélkül halálra zabálták magukat, ahelyett, hogy lassú lépésekkel visszailleszkedtek volna a családi környezetükbe. A túlélők a továbbiakban megbélyegzett emberként éltek, mindig bizalmatlanság vette körül őket. Az egyetem befejezése után a Kárpáti Igaz Szóhoz kerültem újságírónak. Fölmerült, hogy rovatvezetőnek nevezzenek ki, de ahhoz be kellett volna lépnem a szovjet kommunista pártba. Amikor ezt apámnak elmondtam, ő annyit felelt: ha belépek a pártba, felejtsem el a hazafelé vezető utat. Ő ugyanis nem tudta megbocsátani a kommunistáknak a saját és a társai szenvedéseit. Én ezek után nem lettem párttag, és otthagytam a lapot.

– Miért kezdte el a kutatásait?
– 1989-től foglalkozom a hadifoglyok sorsának kutatásával, akkoriban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ügyvezető titkára voltam. A kárpátaljai Tisza­bö­kény­ben születtem, a magyar határhoz közel. Már gyerekkoromban megismertem azt, hogy az ottani magyarság mennyit szenvedett Trianon után, majd a második világháború idején és a háborút követően. Kárpátalja a második világháború végén Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz került, és több csapás is érte az ott élő embereket.

– Mik voltak ezek?
– Elsőként az úgynevezett hadifogolyszedő akcióban 1944. október–november heteiben több mint tizenkilencezer magyar és német katona esett szovjet fogságba. Majd 1944 novemberében a 4. Ukrán Front által 1944. november 12–13-án ki­adott 0036-os rendelet értelmében regisztrálták a férfi lakosságot. „Háromnapos” munkára vitték a magyar és a német nemzetiségű embereket, akik nem gondolták, hogy ez csapda számukra. A 2. sz. szolyvai gyűjtőtáborba vezették őket, és egy korabeli NKVD-parancsnoki jelentés szerint 1944. november 18-tól de­cember 16-ig több mint 22 ezer embert gyűjtöttek össze. Egy másik adat – Pronyin tábornok Moszkvába küldött beszámolója – szerint a harmincezret is meghaladta a foglyok száma. Nekik egyetlen „bűnük” volt: a saját nemzetiségük. A harmadik csapás a német nemzetiségűe­ket érte, akiket kollektív bűnösnek tekintettek, és Közép- és Kelet-Európában elsőként, Kárpátalján kezdték begyűjteni a német lakosságot. Összesen csaknem félmillió embert gyűjtöttek be málenkij robotra 1945. február 15-ig a Kárpát-medencéből. Negyedikként felállították a rögtönítélő katonai törvényszékeket, az Ungvári Rendkívüli Bíróságot. Az otthon maradt kárpátaljai magyar politikusokat, közéleti személyeket kirakatperekben ítélték el, és többtucatnyi embert ki is végeztek. Ötödik csapásként 1945. január 11-én Berija 0016. sz. parancsára folytatták a szovjetellenes elemek letartóztatását. A hatodik csapásként a háborús bűnösnek nyilvánított – csaknem háromezer főből álló – német és magyar családokat kitelepítették Szibériába. Az erőszakos szovjetizáláshoz köthető csapások folytatódtak az egyházüldözéssel, amelynek során szintén nagy félelmet gerjesztettek.

– Hogyan tudják azonosítani az elhurcolt személyeket?
– A történelmi Magyarország te­rületéről több mint 1,2 millió embert hurcoltak el a mostani kutatásaink szerint. A magyar kormány megvásárolt mintegy 700 ezer kartont Oroszországtól, de ez nem tartalmazza az összes fogoly adatait. Mi jelenleg a több mint 30 ezer elhurcolt kárpátaljai ember nevét azonosítjuk. Nehéz a munka, mert sok adatot elírtak az orosz tisztek. Gyakorlatilag meg kell tisztítanunk a kartonokon szereplő személyek, települések eltorzított neveit, a gépi visszafordítás sokszor nem segít. Hiába férnek hozzá a nyilvánossá tett adatokhoz a hozzátartozók, segítenünk kell a kutatásukat, hogy megtalálják a rokonukat. A harmincezer kárpátaljai elhurcolt személyből már négyezernek kötetben is megjelentettük az adatait. Majdnem 12 ezer áldozat nevét véstük fel az egykori szolyvai gyűjtőtábor helyén, és a mai háborús helyzetben is rendben tartjuk a nemzeti intézményként működő emlékparkot. A Kárpát-medencében ez a legnagyobb és legrendezettebb olyan emlékhely, amely a sztálini terror áldozatainak állít emléket.

– Aggódásban élünk – fogalmazott néhány hónappal ezelőtt a mai kárpátaljai helyzettel kapcsolatosan.
– Ez ma is így van. Kárpátalján nem lőnek, mert a frontvonal körülbelül kétezer kilométerre húzódik keletre. De anyagilag és lelkileg az ottani magyarságot is érinti és megtörte a háború. A férfiakat 18-tól 60 éves korig bármikor vihetik a frontra, és akár meg is halhatnak ott. A jól értesültek már a háború kitörése előtt elhagyták Ukrajnát. Aki maradt, az a zöld határon távozott, bujkál vagy a sorsa beteljesülését várja. Eddig úgy értesültünk, mintegy ötszáz magyar férfi harcol a fronton, hatvanan igazoltan meghaltak, és több mint ötszázan eltűntek ukrán/ruszin baj­tár­saik­kal. Egyre több koporsó érkezik Kárpátaljára, egyre több férfit küldenek a frontra, ami miatt folyamatosan növekszik a lehangoltság.

– Mi ad reménységet a mai nehéz helyzetben a kárpátaljai embereknek?
– A túlélés lehetősége. Nagyapámnak és apámnak négy állampolgársága volt. A „jövő-menő országoktól” egyik új állampolgárságot sem kérték, és mindig helyben maradtak. A nyomvonalukon haladva én a harmadiknál tartok. A trianoni békediktátum óta a kárpátaljai magyarságnak az élete a megmaradásért, anyanyelvi kultúrá­jáért, keresztény hitéért vívott küzdelmek sorozata, ha ők kibírták, akkor mi is kibírjuk a fiainkkal ­őseink földjén maradva. A kárpátaljai magyarság lélekszáma az első és a második világháború után is százezer fővel csökkent, majd mindkétszer újra megközelítette a kétszázezret. 2014-től ismét csaknem százezerrel kevesebb a magyarok száma Kárpátalján, hiszen elmenekültek a háború elől. Mivel a férfiak nagy többsége nincs otthon, a bátor nők látják el a napi feladatokat. Nevelik a gyerekeket, ha kell, személygépkocsit, traktort vezetnek. Naponta imád­­koznak, legyen végre béke, hogy szeretteik az áldott családi fészekbe visszatérjenek. A kárpátaljai magyarság mindig újra tudta kezdeni, és az is biztos, hogy ez a nép élni akar.