Az ember a legfontosabb

– December elsején – lapunk megjelenésének napján – immár 650. napja zajlik az orosz–ukrán fegyveres konfliktus és 50. napja Iz­rael háborúja a Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) ellen. Kell-e tartanunk a harcok világméretűvé fajulásától? 
– A világban jelenleg több mint száz kisebb-nagyobb fegyveres konfliktus zajlik, és nem kizárható, hogy valamelyik globális konfliktussá eszkalálódhat. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, vissza kéne térni az ENSZ korábbi eljárásaihoz. Korábban, ha kitört egy háborús konfliktus két ország között, akkor a nemzetközi közösség fegyverembargóval, gazdasági korlátok bevezetésével próbálta rávenni a harcoló feleket a háború befejezésére. Egy idő után elfogyott a fegyver, a lőszer, a pénz, és a helyi lakosok is egyre kevésbé támogatták a háborút. Abban az esetben, amikor gazdaságilag és katonailag erősebb államok folyamatosan pótolják azt, amit a harcoló felek saját erő­for­rásaikból nem tudnának biztosítani, akkor valójában meghosszabbítják a háborús országok szenvedését és totális pusztulásba taszítják. Néhány ezer ember helyett száz­­ezrek fognak meghalni a csatatereken, és milliók, tízmilliók élete, egzisztenciája semmisül meg.
Ma nagy divat, hogy egyes hatalmak a saját háborúikat helyettesítő, ún. proxy erőkkel vívják meg. Ez a helyettesítő szerepet ellátó országoktól óriási áldozatokat követel, miközben valójában a legtöbbször nem is a saját nemzeti érdekeik mentén cselekszenek. Ukrajna nem a saját területi integri­tásáért, függetlenségéért harcol, hanem egy lehetséges NATO-in­teg­ritációért. A háború első hónapjaiban az oroszok hajlandóak lettek volna kivonulni az országból, ha az ukránok lemondanak a NATO-tagságról. A kijevi vezetés erre még hajlandó is lett volna, de Boris Johnson látogatása során a Nyugat közölte Zelenszkijjel, hogy nem egyezik bele ebbe a feltételbe, és folytatni kell a harcot, mert meg kell gyengíteni Oroszországot és fel kell számolni az orosz–német gazdasági együttműködést.

– Nehéz eligazodni a hírek közt…
– Az emberek hajlamosak a világban megjelenő konfliktusokat a saját környezetükre is kivetíteni és – sporthasonlattal élve – szurkolótáborokra szakadva az egyik felet támogatni a vélt igazság nevében. Nekünk nem más propagandáját kell szajkózni. Kritikai gondolkodásra van szükségünk, melynek legfontosabb eleme, hogy képesek legyünk nemcsak részleteiben, hanem egészként is elemezni az adott jelenségeket.

– Az izraeli hadsereg fellépése a Hamász ellen – azzal, hogy Gáza ismét háborús övezet lett, és ártatlan palesztinok is veszélybe kerülnek – szintén megosztja az embe­reket…
– A Foreign Affairs – az USA egyik legbefolyásosabb külpolitikai magazinja – arról ír, hogy az Arab Barométer háború előtti ciszjordániai és gázai felmérése szerint a Hamászt a palesztinoknak csupán 29 százaléka támogatta, és hogy a háború előtt a gázai vezetők rendkívül népszerűtlenek voltak. Mindezek alapján határozottan kijelenthetjük: nincs helye semmiféle „kollektív büntetésnek”! A Gá­zai övezet lakóinak többsége még meg sem született, amikor a terrorszervezet hatalomra került. A Ha­mász támadásait el kell ítélni, a terrorszervezetek hálózatait fel kell számolni, de mindenekelőtt azokat az állapotokat kell felszámolni, amelyek táptalajt biztosítanak az ilyen szervezetek működésének. 
A Ha­mász megvalósította a célját: az erőviszonyok alapján tisztában van azzal, hogy nem nyerhet, ám elérte azt, hogy Izraelt túlreagálással vádolják, és egy újabb súlyos konfliktust generáljon.

– Meg lehetett volna akadályozni a most zajló két nagy háborús konfliktus kitörését?
– Georges Clemenceau szerint: „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra/tábornokokra bízzuk.” Úgy tűnik, hogy egy újabb világháború küszöbén a világ nem tett semmilyen megelőző lépést, hanem végignézte, ahogy a szakértők és a háborús uszítók megpróbálnak racionálisnak, sőt igazságosnak mutatkozni. A háborút elkerülhetetlennek és elfogadhatónak tekintik. 
A háború azoknak nyereség, akiknek gazdasági érdekeik fűződnek hozzá. A fegyver­gyártók számára garantált jövedelmet jelent. Más iparágak is profitálnak a kormánytól érkező szerződésekből. A politikusok hasznot húznak a fenyegetések kitalálásából és a külső vagy belső ellenség elleni háborúra való felhívásból. (Ez ősi taktika.) A média és az akadémikusok hasznot húznak a háborúról szóló tudósításokból és a háború eladásához szükséges szakértelemből, de nekünk, átlagembereknek ez nem jó, mert mi törekednénk a biztonság maximalizálására. Ha a biztonság maximalizálására törekvő emberek akarata érvényesülne a profit maximalizálására törekvő pénzügyi köröké helyett, akkor a háborúk jelentős része nem is jönne létre.

– Miközben emberek százezrei pusztulnak el… Úgy tűnik, nem tanul az emberiség.
– Ukránok, oroszok, palesztinok, izraeliek számtalan, múltban elkövetett igazságtalanságot fel tudnak hozni egymással szemben. A sérelmek érthetőek, és igazságért kiáltanak. Mai világunkban azonban sem igazság, sem pedig jogszolgáltatás nincs. Hatalomszolgáltatás van, és az erősebb áll „bosszút” mindig a gyengébben. Aztán a gyengébbről mindig kiderül, ahhoz elég erős, hogy időről időre visszavágjon. Mindenki, aki továbbra is a „háborús pszichózist” erősíti, hozzájárul ahhoz, hogy ennek az árát a végén vérrel és könnyekkel fizessék meg. Nem az a kérdés, hogy kinek volt vagy van igaza, hanem az, hogy milyen világot hagyunk az utó­dainkra. 
A háború csak arra jó, hogy újabb háborúkat okozzon. Ezt kell megtanulnia oroszoknak, ukránoknak, palesztinoknak, izraelieknek, amerikaiaknak, kínaiaknak és nekünk, magyaroknak is.

– Mit tehetünk mi, egy alig tízmilliós kis ország állampolgárai?
– Futballhasonlattal élve: az igazán egészséges szemléletű szurkolótáborok mindig a helyi csapatnak szurkolnak. Ha mi, magyarok nem tudunk hatni az öldökölni vágyókra, akkor legalább annyit tanuljunk meg, hogy a nehéz időszakban már nem szurkolhatunk a Barcelonának, a Juventusnak, csak­­is a magyar válogatottnak. 
Ha olyankor, amikor a világ részén kitör egy konfliktus, és mi a saját belső problémáinktól vezetve azonnal „azonosítjuk magunkat” valamelyik szereplővel, és nem figyelünk arra, hogy ne osszuk meg új és újabb törésvonalak mentén az országot, akkor előbb-utóbb a mi utcáink is romba fognak dőlni. Hagyjunk háború nélküli világot a gyerme­keinkre, és hagyjunk háborút elítélő gyermekeket a világra.  

– Mindeközben egy világátrendeződési folyamat is kezdetét vette…
– Az egypólusú világrendet – élén az Egyesült Államokkal – multipólusú világ váltja fel. Még nem tudjuk, hogy hány nagy erőközpont fog létrejönni, de a folyamat megállíthatatlan. Új csoportosulások formálódnak. A globális Dél államai újraszervezik önmagukat. A feltörekvő országok kérik mindazt, ami a globalizációból jár nekik. 
Az egyik ilyen kihívó a BRICS, amely jelenleg Brazíliából, Oroszországból, Indiából, Kínából és Dél-Afrikából áll, de januárban – a johannesburgi döntés értelmében – felveszik Argentínát, Egyiptomot, Etiópiát, Iránt, Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emírségeket. A blokk részesedése a világ össztermeléséből jelenleg 32,1 százalék (az Egyesült Államoké 25 százalék, Európáé 17 százalék). Az új tagokkal együtt a BRICS a világ népességének 46 százalékát adja majd, és ami a döntő fontosságú, a világ olajtartalékainak a nagy részét. 
Ezek az adatok jelentősen megváltoztatják a világ – 1945 óta fennálló – gazdasági status quóját. A világrend Kelet felé tolódik, a globális Dél pedig eltökélt: független és önálló szeretne lenni. Ezeket a trendeket figyelembe véve úgy tűnik, hogy Európa egyszerű gyarmattá válik, az USA továbbra is – igaz, meggyengült – világhatalom marad, és a mi kárunkra igyekszik megőrizni az elsőségét. Oroszország, túllépve az első sokkon, megpróbálja helyreállítani a tekintélyét.

– Mi a helyzet Magyarországgal? 
– Hiába várjuk az EU megújulását. Abban kell bíznunk, a nemzetállamokban lesz elegendő erő ahhoz, hogy újra Európa érdekei szerint cselekedjünk. Nincs idő önbecsapásra és halogatásra. A világrendszer-változtatás legalább húszéves program, amely a gyerekeinket is érinteni fogja. Magyarországnak kell a Kelet és Nyugat közötti találkozási ponttá válnia. Felnőttünk a feladathoz. Úgy tűnik, hogy az első lépéseket már megtettük: felismertük a változás jeleit, és nem tagadjuk őket, mint Európa többi országa. Nagy előnyünk az is, hogy társadalmi párbeszéd kezdődött erről hazánkban, de a java még csak most jön…