Micsoda színház ez!

Soha nem zavarta, hogy vidéki színész, egyáltalán nem vágyott fővárosi karrierre. Sok évtizede játszik Debrecenben, minden szerepet megkapott, amire csak vágyott. A ma élő művészek közül ő bújt legtöbbször Lucifer bőrébe, doktori fokozatát is e figura színpadi történetéről írta. Városának díszpolgára, aki sokat tett a helyi kultúráért. Elhalmozták szakmai díjakkal, két éve kapta meg a Kossuth-díjat, nemrég pedig a Nemzet Színészei sorába választották. A 83 esztendős Csikos Sándor színművésszel beszélgettünk.

InterjúBorzák Tibor2024. 04. 23. kedd2024. 04. 23.

Fotó: Reformatus.hu/Zelenka Attila

csikos-sandor-forras-reformatus-hu- Fotó: Reformatus.hu/Zelenka Attila

Karcagon született. Meséljen az ottani emlékeiről!

– Nagy házunk volt a városban, ami két részből állt. A háromszobás felső házban laktunk, amíg az alsó házban volt az éléskamra, itt zajlott a nagymosás és a kenyérsütés is, ezért hívtuk „sütőháznak”. A háborús időkben, 1945-ben mi is ide kényszerültünk, mivel a fenti részben elszállásoltak egy századosi rangban lévő orosz doktornőt és a tisztiszolgáját. Ezt a katonát Ivánnak hívtak. Nagyon kedvelt engem, a térdére ültetve lovagoltatott, s a kabátja zsebéből „elővarázsolt” egy kockacukrot, ami igen nagy érték volt akkoriban, főleg egy négyéves gyereknek. Arra is emlékszem, ahogy a városból menekültünk a tanyára. Édesanyám egy kendőbe kötve vitt a hátán, a kiskutyámat pedig a kezében fogta. Fölöttünk bevilágították az eget a süvítő Sztálin-orgonák, a szovjet rakéta-sorozatvetők lövedékei. Karcagon kezdtem az iskolát 1948-ban, tanítás előtt zsoltárokat énekeltünk és imádkoztunk, 1950-ben pedig már az Egy a jelszónk a béke, harcba boldog jövőért megyünk kezdetű mozgalmi dalt fújtuk. Hamarosan ki is derült, mennyire boldog az a jövő, mert jött a Rákosi-korszak a legvadabb kuláküldözéssel.

Aminek a Csikos család is áldozatául esett...

– Édesapám 1945 és 1949 között a Független Kisgazdapárt nemzetgyűlési, illetve parlamenti képviselője volt. Egyszer Karcagon járt átutazóban az akkori miniszterelnök, Dobi István, aki felismerte az utcán kerékpározó apámat. Rövid idő múlva megjelent a házunk előtt egy nagy fekete autó, és kiszállt belőle a híres politikus. Dobi győzködni kezdte az apámat, hogy adja vissza a mandátumát és lépjen be a Magyar Kommunista Pártba. Csakhogy ő határozottan ellenállt, mondván, neki a kisgazdáknál van a helye. És jött a megtorlás: kuláknak nyilvánítottak bennünket, mindenünket elvettek.

Hol járt középiskolába?

– Karcagon, a Gábor Áron Gimnáziumban. Az első évet 1956 szeptemberében kezdtem, de nemsokára kitört a forradalom, s a mi városunkat is elérte. Az osztályfőnököm, Filep István volt a helyi forradalmi tanács titkára, így a diákság első kézből értesülhetett tőle a fejleményekről. Nekem volt egy guminyomdám, a forradalom leverése után azzal gyártottunk röplapokat. Miután egyik társunkat elkapták, megpróbálták felfújni az ügyet. Engem is többször kihallgattak, aminek az lett a vége, hogy kirúgtak a gimnáziumból. Szerepet játszhatott ebben a kuláknak és osztályidegennek bélyegzett apám iránti ellenszenv is. Ezután kerültem Debrecenbe, a Fazekas Mihály Gimnáziumba, 1957 tavaszán.

Már gyerekként megérintették a történelmi idők. Meghatározták ezek a tapasztalásai a későbbi életfelfogását?

– Nehéz erre válaszolni. Amikor Filep tanár urat 1956 után perbe fogták, hamis tanúzásra akartak rávenni, de én ellenálltam. Azt is hamar meg kellett tanulnom, hogy amiről odahaza négy fal között beszélünk, azt nem mondhatjuk a küszöbön kilépve máshol. Ez eléggé tudathasadásos állapot, de azokban az időkben másként nem tudtunk létezni. Nekem meg a szokásosnál is óvatosabbnak kellett lennem.

Netán a Színművészetire bekerülni is nehezebb volt?

– Ahogy eljött a továbbtanulás ideje, a debreceni gimnázium elkérte a karcagi gimnáziumtól az adataimat, ahonnan olyan jelentést küldtek, ami alapján még utcaseprőnek sem vettek volna fel. De mivel diákszínjátszóként sikeres voltam, a tanáraim biztattak, próbáljam meg a főiskolát. A családban senkinek nem voltak művészi ambíciói, ha csak azt nem vesszük annak, hogy apám a karcagi legényegyletben színre vitt Gül baba című operettben hegedült. Sajnos nem vitt el a próbákra vagy az előadásokra, hiszen még kisgyerek voltam. Hetedik-nyolcadikos lehettem, amikor a kultúrházban előadtuk a Pál utcai fiúkat, amelyben Geréb szerepét játszottam. Nos, 1960-ban sikeresen felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ám azon a nyáron behívtak a minisztériumba, ahol nem csak apám kulákmúltjáról kérdezgettek, hanem a bátyámról is, aki a debreceni református nagytemplom segédlelkésze volt. Ennyi elégnek is bizonyult ahhoz, hogy elvágják az utam. Nem kaptam értesítést, de én felutaztam az évnyitóra. Végül nem mertem bemenni. Hát így nem kerültem a legendás osztályba, ahová Béres Ilona, Halász Judit, Tordai Teri, Szegedi Erika, Piróth Gyula és mások jártak. Hazamentem a szülővárosomba segédmunkásnak.

Felvételizett a következő évben is?

– Igen, és akkor már simán ment. Többek között Almási Évával, Csomós Marival, Drahota Andreával, Kozák Andrással, Szilágyi Tiborral kerültem egy csoportba. Innen is sok híres színész került ki: három színigazgató, öt Kossuth-díjas és három Nemzet Színésze.

Friss diplomásként vidékre szerződött, ami akkor kötelező volt.

– Egerben kezdtem a pályát. Amikor Lendvay Ferenc lett a direktor Miskolcon, egyesítették a két színházat, csakhogy ez egyáltalán nem volt jó ötlet, nemsokára vissza is állították az eredeti állapotokat. Az „acélvárosban” súlyos darabokat játszottunk, például Sándor Ivántól a Tiszaeszlár, Darvas Józseftől A térképen nem található című darabokat. Ez utóbbi Végh Antalnak a Valóság című folyóiratban megjelent, Penészlek faluról szóló szociografikus írása ihletett, amiben az is benne volt, hogy a szegény településen denaturált szeszbe mártott kenyérrel etetik a gyerekeket, akiknek egyetlen cipőjük van és azt hordják felváltva. No, ez aztán a szocializmus korában kiverte a biztosítékot! Mi pedig közelről érezhettük, hogy a színháznak milyen erős társadalmi hatása van.

Pár év múlva felkerült Budapestre. Vágyott rá?

– Egyáltalán nem. Nekem a pesti szerződés az ölembe hullott. Szendrő Ferenc, az Irodalmi Színpad igazgatója látott az imént említett Darvas-féle darabban és felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzájuk. Három év kitérő volt. Nem igazán éreztem jól magam a sok politizáló összeállítás miatt, s amikor 1972-ben hívtak a debreceniek, azonnal igent mondtam nekik. Elevenen emlékszem arra a pillanatra, amikor először jártam ott. A zsebkendőnyi budapesti színpad után csodáltam a debreceni színház hatalmas játékterét. Kiléptem a deszkákra, tapintható volt a csend, felnéztem a zsinórpadra, a karzaton égtek a lámpák – majd vettem egy nagy levegőt. Ez olyan levegővétel volt, mintha csak hirtelen kidugtam volna a fejemet a vízből. „Istenem, micsoda színház ez!” – sóhajtottam. Ez a pillanat alapozta meg a hűségemet. Innen mentem el Győrbe egy szezonra, illetve Nyíregyházára, ahol majd’ egy évtizedet töltöttem, s három évig igazgató is voltam. Tehát a debreceni Csokonai Színházban rövidebb-hosszabb megszakításokkal több mint ötven esztendeje játszom.

Hogyan rendezte be az életét a „cívis városban”?

– Két fogalom alapkő volt számomra: a debreceniség és a reformátusság. Mindkettőt megismertem, megszerettem, magamévá tettem. Szeretek itt élni, sokan ismernek. Jó érzéssel tölt el, amikor megyek az utcán és rám mosolyognak az emberek. Az lett a sorsom, hogy vidéki színész legyek. Elhatároztam, hogy emiatt nem fogok megkeseredni, mert nincs rosszabb egy szomorú művésznél. Debrecenben mindmáig azt csinálhatom, amiért erre a pályára jöttem. Szinte mindent meg is kaptam, amire csak vágytam, nem gondolnám, hogy ezért a fővárosban kellene élnem, esetleg boldogtalanul. Egyébként járok oda eleget, hiszen a Színművészeti Egyetemen Szarvas József osztályában tanítok. Városomban a Debreceni Színjátszó Stúdióban foglalkoztam növendékekkel, illetve az Ady Endre Gimnázium drámatagozatán 30 évig oktattam művészi beszédre a diákokat feleségemmel, Várhalmi Ilona tanárnővel, az országos színházi élet Cila nénijével együtt, akit a közelmúltban vesztettem el. Összefonódott a magánéletünk és a munkánk, ezért is nehéz feldolgoznom a halálát. 

A debreceni színházban olyan jeles szerzők műveiben szerepelt vagy rendezte a darabjaikat, mint Szabó Magda, Ratkó József, Hubay Miklós, Szakonyi Károly, Borbély Szilárd. 

– És a próbákon ott ültek a nézőtéren... Szabó Magdával sokat beszélgettem, bizonyos dolgokról hasonlóan gondolkodtunk. Nekem már ez is megtiszteltetés volt. Törékeny alakja, halk hangja, egyáltalán a jelenléte mindenkit elvarázsolt. Legalább hét-nyolc művét mutattuk be, mindegyikben játszottam, kettőt pedig rendeztem. Magda szerette a saját darabjait felolvasni az olvasópróbán, sőt elemezte azokat, valamint élvezettel és iróniával beszélt a figuráiról, amiből sokat tanulhattunk.

Mikor látjuk legközelebb színpadon?

– Századik előadásához érkezik a több mint négy éve műsoron lévő Pál utcai fiúk, melyben Rácz tanár urat alakítom.

Miért hívják önt Zsanyi bácsinak?

– A növendékeim becéznek így. Jópofa, nem?...